„Sokszor felriadok rá…” – Egervári Sándor a hollandiai csapásról, a Dunaferr bajnoki címéről és a játékosok kiállásáról

„Pomáz legnevesebb szülöttjei között emlegetik. Futballistaként is maradandót alkotott (csaknem kétszáz meccs az NB I-ben), de edzőként még többre vitte. Otthonában méretes vitrin árulkodik arról, milyen sokra: a polcok roskadoznak a különféle ereklyéktől. Az érmeknél és a trófeáknál is fontosabbnak tartja, hogy közösséget épített, és amennyit adott a játékosainak, annyit kapott is tőlük. Nem híve annak, hogy jó néhány klub számos légióst alkalmaz, hiányolja az egyéni képzéseket, és ha tehetné, a 2009-ben világbajnoki bronzérmet nyerő U20-as válogatott kispadjára ülne le újra. A Prima díjas mesteredző, Egervári Sándor a kerti diófa árnyékában még arról is beszél, hogy az almát nem lehet összehasonlítani a körtével, de mindkettő nagyon finom” – így indul a szakember életútját bemutató írás, amelynek főszereplője hosszasan mesél arról, honnan hova és hogyan jutott el. E helyütt szemezgessünk abból, mit mondott…

…a gyerekkoráról:
„Mindent csináltam, amit csak lehetett. Szerénytelenség nélkül tehetem hozzá, hogy mindenben jó is voltam, a legjobb a fociban. A pomázi pályától ötven méterre laktunk, nekem az hazai pálya volt… Nem tudtam úgy kimenni oda, hogy ne legyen foglalt minden négyzetmétere. Az egyik oldalon az öregek, a másikon a fiatalok rúgták a labdát. Ha az idősebbek páratlanul voltak, áthívtak magukhoz valakit a fiatalok közül. Nyilván azt, akiről úgy gondolták, befér közéjük. Nekem szerencsére gyakran szóltak: »Gyere, kicsi, állj be hozzánk!« Tizenhat évesen már a felnőttcsapat tagja voltam, eleinte nem mertem máshogy köszönni az öltözőben, mint csókolommal. Az edzőnktől, Szabó Sanyi bácsitól, aki egykoron NB I-es spíler volt Debrecenben, rengeteget tanultam. Ahogyan az idősebb csapattársaimtól is. Mivel védő voltam, olyan tanácsokkal láttak el, amelyeknek a saját kapunk előtt vettem hasznát. Például: szögletnél ne rángassam az ellenfél mezét, ne próbáljam lefogni, csak lépjek rá a stoplis cipőmmel a lábára, hogy ne tudjon felugrani, a nagy kavarodásban ezt úgysem szúrja ki a bíró. A labdarúgás minden csínját-bínját ismerték, és amit lehetett, átadtak nekem. Valljuk be, csibészség nélkül nem futball a futball. Amit az idő tájt elraktároztam magamban, később edzőként előhúztam a tarsolyból. Még szövetségi kapitányként is.”

… Egervári Sándorról, a játékosról:
„Egy olyan védőt látok, aki mindent megtett a csapataiért. És ha játszott a Honvéd, a Szeged meg az MTK színeiben csaknem kétszáz meccset az NB I-ben, talán nem is volt olyan rossz. A Szpariban azért voltam csak egy évet, mert a Honvéd szerződtetett. Következett négy olyan esztendő, amely meghatározta az életemet. Merthogy örökre a szívembe zártam a klubot. Kellett egy-két hónap, amíg megszoktam a kispesti tempót. Az első meccsemet 1972. október elsején játszottam a Honvédban, 3–1-re vertük meg a Diósgyőrt a Népstadionban. Ez egy életre megmaradt bennem. Nagyon büszke voltam magamra. Apám még inkább énrám. Melósember volt, gyári munkásként dolgozott a pomázi textilüzemben, megbecsülte, ha valaki önerőből ért el valamit. Márpedig én magamtól jutottam el az NB I-ig.”

…a családról és a futballról:
„Hogy mi a legfontosabb az életemben? A család és a futball. Minden ezek körül forgott. Imádtam és – bár az életkörülményeim a 2018-ban kapott stroke miatt megváltoztak – mindmáig imádom a focit. Gyerekként mindig dühített, ha besötétedett, mert azt jelentette, hogy be kell fejeznünk a játékot, és haza kell mennünk. Az edzőként eltöltött évtizedeket is végigkísérte, hogy az én közegem a futballpálya. Az ifjonti lendület, ami a játékosaimban megvolt, engem is magával ragadott, fiatalon tartott szellemileg és fizikálisan egyaránt. Soha nem voltam annak híve, hogy a buszt toljuk be a kapunk elé. Kétségtelen, ez a módszer alkalomadtán gyümölcsöző lehet, hosszú távon azonban nem. Mezey Györgytől megtanultam, hogyan kell felépíteni egy csapat támadójátékát, idővel hozzátettem a saját elképzeléseimet, hab a tortán, hogy a látványos futball többnyire eredményekkel párosult. Dunaújvárosban volt egy újításunk, a két szélsőt, a középpálya és a védelem közé belépő Zavadszky Gábort és Rósa Henriket úgy vontuk be a támadásokba a mélységi passzokkal, hogy azzal teljesen összekavartuk az ellenfelet. Zava és Henrik jött lendületből, középen meg érkezett Lengyel Ferenc, Tököli Attila vagy éppen Igor Nicsenko. Magasan a legtöbb gólt szerezve, tizenhat pontos előnnyel lettünk bajnokok.”

…a közösség erejéről:
„Megadatott nekem, hogy sok jó futballistával dolgozzam, a csapataim hozzáállására sem lehetett panaszom, de a legnagyszerűbb közösség talán Újvárosban volt. Csak egy példa arra, mekkora volt az összefogás. Elnökünk, Szabó József, vagyis Dzsoni szerette volna, ha játszunk egy hírverő meccset valahol a környéken, de elleneztem, mondván, semmi hasznát nem vesszük annak, ha egy tinglitangli mérkőzésen kitömünk egy falusi csapatot, annál többet ér egy kemény edzés, esetleg egy egymás közötti edzőmeccs. Érvek és ellenérvek ütköztek, azt hangoztattam, mivel az a cél, hogy bajnokok legyünk, a szakmai szempontokat helyezzük előtérbe, ne más érdekeket. A végén már ott tartottunk, hogy elküldenek, mert semmibe veszem a klub elvárásait… A csapatkapitány meg a helyettese, Lengyel Ferenc és Jäkl Antal ekkor bement az elnökhöz, és közölte: ha kirúgnak, a csapat nem áll ki. Erről nem tudtam amúgy, maga Dzsoni mesélte el nekem utólag, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az összetartás milyen jó irányba vezet. Ha ez a történet eszembe jut, felemelő érzés fog el: valamit csak jól csináltam, ha így kiálltak értem. Sokat kaptam a futballistáimtól, remélem, ők is úgy gondolják, hogy tudtam nekik adni valamit.”

…az U20-as vébén elért harmadik helyről:
„Az a csapat a Mezey Gyuri, Both Józsi vezette Bozsik-programnak hála tette meg az első lépéseket. Az akkori Bozsik-program még valódi kiválasztást jelentett, és most is működik ugyan, már nem vélem felfedezni benne a szűrést, a tehetségkutatást, csupán az iskolás gyerekek örömjátékáról szól. Amivel nincs baj, de a legfontosabb célt nem szolgálja. Németh Krisztiánék számtalan nemzetközi meccset játszottak már utánpótlás-válogatottként, amikor a vébén az olaszok elleni negyeddöntő előtt megkérdeztem tőlük, milyen emlékeik vannak róluk, van-e esetleg »sportszelet« a nadrágjukban, mert velük találkoznak, mosolyogva rávágták: »Sanyi bácsi, mitől lenne? Már többször játszottunk velük, nemegyszer fenéken is billentettük őket!« Egyiptomban is megtették: fantasztikus meccsen, hosszabbítás után nyertek 3–2-re. A győzelem egyik kulcsa az volt, hogy ők már fel voltak készítve erre, ezen a szinten már kellően rutinosak és magabiztosak voltak az addigi versenyeztetésnek köszönhetően. Az tökéletesen felépített rendszer volt, nagyon sajnálom, hogy ma már nem úgy funkciónál, ahogy kellene. Hiányzik egy olyan szakember is, mint Both József. Ő aztán az összes gyereket ismerte, mindent tudott róluk. Nekem is sokat segített az egyiptomi torna előtt, a tőle kapott útravaló is kellett ahhoz, hogy az első csoportmeccsen elszenvedett vereség után megoldjunk egy-két problémát. Sosem voltam habzó szájjal kiabáló edző, mindig a pedagógiai ráhatásban hittem, mintsem a fegyelmezésben, de miután Hondurastól 3–0-ra kikaptunk, oda kellett csapnom az asztalra. Mondtam a gyerekeknek, hogy ez bizony nagyképűség volt, ami soha nem fér bele nálam, egy világbajnokságon főleg nem. Tudtam ugyanakkor, hogy ebben a helyzetben kikre támaszkodhatok, kik a vezérek a csapatban, akik gatyába rázhatják a brigádot. A srácok belátták, hogy igazam van, helyre tették magukat, lezajlott egy öntisztulási folyamat, a folytatás meg ismert. Hogy a vébébronz vetekszik-e a bajnoki címekkel? Nehéz az almát a körtével összehasonlítani, de mindkettő nagyon finom.”

…a Hollandiában elszenvedett 8–1-es vereségről:
„Rúgtunk is nyolcat, kaptunk is… Sok minden belefért ebbe a szövetségi kapitányként megélt harmincnégy mérkőzésbe. Mindjárt az elsőn vezettünk a Wembley-ben, de Steven Gerrard duplájával fordított Anglia. Azért elértünk szép sikereket, a svédeket és a törököket is legyőztük, előbbieket Rudolf Gergely utolsó percben lőtt góljával. Életem egyik legszebb pillanata lehetett volna, de nem tudtam örülni, mert közben a súlyos betegséggel küszködő feleségem az utolsó napjait élte. Az iszonyú nehéz időszaka volt az életemnek, nyomot is hagyott bennem. Nagyot fordult velem a világ, de legalább a hetvenötöt megélhettem. Nem vagyok hiú ember, nem szoktam a tükörben nézegetni magam, de amikor megkaptam a felkérést, hogy legyek szövetségi kapitány, úgy éreztem, ezt nem lehet visszautasítani. Más kérdés, hogy utólag azt gondolom, talán jobban jártam volna, ha maradok az utánpótlás-válogatottnál. Jobban alakítható közösség egy U19-es vagy U20-as csapat, mint a felnőtt, amelyet nagy egójú játékosok is alkotnak. Az MLSZ elnökével, Csányi Sándorral nagyon jó a kapcsolatom, abban, hogy igent mondtam a felkérésre, az ő személye is szerepet játszott. Roppant mód tisztelem ma is, szerintem nagyon jó az irány, amit megszabott. Miatta is sajnáltam az amszterdami 8–1-et. Az nagyon fájt. Nem véletlen, hogy azóta is sokszor felriadok rá… De nem volt más választásom, kockáztatnom kellett. Kizárólag abban az esetben maradt volna esélyünk kijutni a világbajnokságra, ha nyerünk Hollandiában. (…) Borzasztó érzés volt tehetetlenül állni a kispad előtt, ezért is mondtam le a lefújás után. Azért van, ami vigasztal. Az akkori eredmények alapján kerültünk a második kalapba a következő Európa-bajnoki selejtezősorozat sorsolásánál, úgy hiszem, ez sokat segített abban, hogy a válogatott negyvennégy év elteltével kijusson az Eb-re.”

…napjaink magyar focijáról:
„Nem akarok okoskodni, de mintha a képzéssel nem lenne minden rendben. Meglep, hogy bár a körülmények maximálisan adottak, nincs annyi képzett futballista az NB I-ben, mint régebben. Lőrincz Emil védő volt, de úgy bánt a labdával, hogy csak na! És akkor Illés Béláról, Halmai Gabiról, Lengyel Feriről vagy Tököli Attiláról nem is beszéltem… Annyi információm azért van, hogy tudjam, alig vannak kiscsoportos edzések, színvonalas egyéni képzések. Külföldről idejönnek az edzők nagy pénzért, de nem hajlandók külön foglalkozni a játékosokkal. Én rengeteg egyéni edzést tartottam, ha kellett, a szabadidőmet áldoztam rá. Egyszerű ez, minél többet törődsz egy játékossal, annál erősebb lesz – nem csak a jobb vagy a bal lába, a lelke is. Tehetségek voltak, vannak és lesznek, csak képezni kell őket. Ez az edzők felelőssége is. Vádolhatnak elfogultsággal, de hiányolom a magyar edzőket is. Holott a legtöbben bizonyítottak azok közül, akik megkapták a lehetőséget. Ezért is van az, hogy azoknak a csapatoknak szorítok, amelyekben sok a magyar futballista, vagy amelyeket magyar edző vezet. A Paks ilyen. Bognár Györgynek azért is szurkolok, mert előbb a játékostársam, majd a játékosom volt, ma is baráti a kapcsolatunk. Ráadásul ő az, aki leginkább azt a futballfilozófiát képviseli, amit mi követtünk.”

…s arról, hogy melyik korábbi csapata kispadjára ülne le még egyszer:
„Tudom, korábban azt mondtam, klubedzőként jobban szerettem dolgozni, a mai fejemmel mégis az U20-as válogatottat választanán. Az nagyszerű, formálható közösség volt. Jó visszaemlékezni a történtekre. Nem állítom, hogy életemben soha nem hibáztam, de nem mondom, hogy rossz sorom volt, sőt! Az igazság az, hogy nem változtatnék semmin, ami velem történt, már mindent megemésztettem. Az utóbbi éveim úgy teltek, ahogy, ettől még sikeresnek érzem magam, és boldog vagyok.”

A kötet kapható a könyvesboltokban és kedvezményesen megvásárolható a kiadó webshopjában (webshop.mediabook.hu).