„Amit beletettem a futballba, a sors visszaadta nekem” – Hornyák Zsolt a 250 felcsúti tétmeccséről, a bizalomról és a kritikáról

Mi jut először eszébe, ha azt hallja, hogy kétszázötven, sőt már kétszázötvenegy meccsen ült a Puskás Akadémia kispadján?
A bizalom! – indította a Sportalnak adott exkluzív interjúját Hornyák Zsolt. – Hihetetlen az a bizalom, amit kapok a klubtól. Ezt próbálom a lehető legjobb munkával viszonozni – a felnőtt futballban az számít leginkább jó munkának, ha valaki eredményes az általa irányított együttessel. Előttem vannak az első itteni napok, azzal a céllal érkeztem, hogy felépítsek egy erős csapatot. Hittem abban, hogy ilyen környezetben ez sikerülhet.

Hat és fél év elteltével kijelentheti, hogy sikerült?
Részben igen.

Csak részben?
Azért fogalmazok így, mert mindig van mit fejleszteni, mindig van hova előrelépni. Évről évre nagy a változás, akár a futball teljes egészét nézzük, akár a felcsúti öltözőt, hiszen játékosok jönnek-mennek. Márpedig ehhez alkalmazkodni kell. Ezért is fontos a töretlen bizalom, no meg a stabil háttér. Az edző nem irodai alkalmazott, aki nap mint nap becsülettel elvégzi a munkáját, de a sorsa nem függ az eredményektől. Az enyém igen, és nem tagadom, olykor ez némi stresszel is párosul. Ugyanakkor ennek is megvan a jó oldala: mindig van, ami hajt, ami motivál. Szóval, hálás vagyok azért, hogy már hetedik éve itt dolgozhatok.

Ha nem tévedek, jól emlékszik az első magyarországi tétmeccsére.
Persze! Az Újpesthez látogatottunk, de a Megyeri út stadion felújítása miatt a Vasas-pályán játszottunk. Három egyre nyertünk, ami a közvéleményt váratlanul érte, engem azonban nem, mert tudtam, hogy jól összerakott, erős csapatunk van. Egy biztos, számomra nagyon kellemes bemutatkozás volt.

Azon a mérkőzésen mások mellett az a Nagy Zsolt és Szolnoki Roland is pályára lépett, akivel manapság is számolhat, mi több, a Magyar Labdarúgó Szövetség adatbankja arról is árulkodik, hogy az akkori stábtagok közül is jó néhányan megmaradtak.
Szerintem nincs ebben semmi meglepő, a stabil eredményeket a stabil környezet hozza. Mindamellett nálunk is voltak változások az évek során, de ez természetes, van, aki csak egy-két évet tölt egy klubnál, más kiöregszik, megint más nem olyan teljesítményt nyújt, amivel hosszútávon kiérdemli a lehetőséget. Mi arra törekszünk, hogy minél kisebb legyen az átalakulás, az előző idényünk azért is alakulhatott kiemelkedően, mert tavaly nyáron csupán minimális változás volt a keretben. Nem is volt ok arra, hogy jobban belenyúljunk, mert addigra beérett az elmúlt esztendők munkája. Ez nyilvánvalóvá vált a Konferencialigában is, ahol csak a Fiorentina elleni rájátszásban maradunk alul. Az olasz gárdánál erősebb riválist aligha kaphattunk volna, mégis eljutottunk a tizenegyespárbajig – ott csak a balszerencsén múlt, hogy nem kerültünk be az alapszakaszba. A változásokra visszakanyarodva: a tapasztalat azt mutatja, fél évre általában szükség van ahhoz, hogy egy új játékos minden szempontból megtalálja a helyét, ritkaságszámba megy, ha valaki egy-két meccs után máris teljesen beilleszkedik. Ezért is lényeges, hogy ne legyen jelentős fluktuáció. Úgy érzem, mi sosem vittük túlzásba az igazolásokat, inkább az lebegett a szemünk előtt, hogy a fiatalokat beépítsük a csapatba, és ahogy az idősebbekkel, úgy velük is megtaláljuk a közös hangot.

Ha 2019. augusztus harmadikán, az Újpest legyőzését követően valaki azzal áll ön elé, hogy 2025 novemberének végén is a PAFC vezetőedzője lesz, megjelent volna egy mosoly az arcán?
Még most is megjelenik… Hosszú utat jártam be, ezért is becsülöm meg minden percét annak, hogy itt lehetek. Csak ismételni tudom magam: ehhez kellett egy megfelelő háttér, kellett az elkötelezettség a tulajdonos és a sportigazgató részéről és kellett egy-két jó edzői húzás is…

Mennyit változott ebben a hat és fél évben?
Sokat! Régebben módfelett impulzív voltam, mára higgadtabb lettem. Noha valami nem változott: ami a szívemen, az a számom. Nem kerülgetem a forró kását, vallom, a rosszat ugyanúgy el kell mondani, mint a jót, csak így lehet korrekt kapcsolat az emberek között. Igen, nem csak dicsérni, kritizálni is szoktam, de nem azért, hogy bárkit is megbántsak vagy leépítsek, épp ellenkezőleg, azt igyekszem elérni, hogy a játékos magába szálljon, rádöbbenjen, hogy ennél több kell, és mutassa meg, mit tud. Nálam még nem fordult elő olyan, hogy valakit kritizáltam, majd hosszabb távra félreraktam. A kritika része a motivációnak, mindenkinek megadom a bizonyítási lehetőséget. Ha már a jó szó nem használ, ha azt látom, valaki nem veszi komolyan, amit mondok, akkor váltok. Azt azért érzem, hogy ma már jobban visszafogom magam ezen a téren. Arra pedig ügyelek, hogy ne odaszúrjak, ahol fájó lehet a futballistának, a kritika sosem az emberi oldalát érinti. Próbálok mellettük állni, folyamatosan segíteni őket. Azért sokkal szívesebb dicsérek, ha van miért, persze.

Volt, hogy megbánta, amit mondott?
Ha valaki szókimondó, megesik, hogy beleszalad olyasmibe, amibe nem szeretett volna. No de mindig utólag okos az ember, ugye. Kiváltképp közvetlenül a lefújás után nehéz nyugodtan értékelni, akkor még sokszor az érzelmek vezérlik az edzőt, másként lát bizonyos dolgokat, mint később, amikor már visszanézte a mérkőzést. Megjegyzem, amikor a meccs végén gyorsan interjút kell adni, akkor sem a közhelyeket puffogtatom, nem az alibit „nyomom”. Annak semmi értelmét nem látom, az nem én lennék.

Ha az eddigi legszebb pillanatáról kérdezik, mit felel?
Nem pillanatról, hanem napról beszélnék. Merthogy nekem minden nap öröm, amit edzősködéssel tölthetek. Szerencsés vagyok, mert játékosként, majd edzőként is azzal foglalkozhattam, foglalkozhatok, amit nagyon szeretek: a futballal. Örömmel járok munkába, ha ez nem így lenne, gondban is lennék. Pozitívan állok a feladatokhoz, és erre ösztönzöm a játékosaimat, a kollégáimat, a körülöttem lévőket. A bajnokságban elért második és harmadik helyezéseket sokra tartom, de ugyanúgy tudom értékelni a dolgos hétköznapokat. Egy edzőnek különben is becsülni kell minden napot, amit a szakmájában tölthet, mert sosem tudhatja, mit hoz a holnap. Jó, itt nem fenyeget az a veszély, hogy egyik napról a másikra elköszönnek tőlem, de ezért nekem is tennem kell: próbálok én is fejlődni, még jobb lenni abban, amit csinálok, még többet adni a klubnak.

Ha véget ér egy idény, mit érez?
Szenvedek. Ha valaki olyankor látja az arcomat, el sem hinné, hogy éppen dobogón zártunk… Félreértés ne essék, belül örülök, de közben máris mérleget vonok, mi volt jó, mi volt rossz. Tekinthetjük ezt szakmai ártalomnak, mégiscsak ez az életem. Ha azt mondanám, hogy hazamegyek, és nem foglalkozom a focival, hazudnék.

Ha a kétszázötvenegy mérkőzésből egyet újrajátszhatna, melyik lenne az?
Ó, több is lenne… Az ember sokat hibázik. Igaz, csak az hibázik, aki dolgozik. Az edzőkkel azért előfordul, hogy utólag arra jutnak, másként kellett volna felállni, más taktikát kellett volna választani, nem úgy kellett volna cserélni… Ez sajnos benne van a pakliban. Sok olyan meccs van, amelyen utólag én is másként tennék dolgokat, ám ami megtörtént, azon már nem tudok változtatni. A kudarcok éppúgy hozzátartoznak a munkámhoz, mint a sikerek – hála az égnek, azért utóbbiakból is kijutott bőven. Összességében, azt gondolom, sok jó döntést hoztam a különböző mérkőzések előtt és alatt, de nyilván hozhattam volna még többet is. Ezért is van az, hogy ha egy meccs nem úgy alakul, ahogy elképzeltük, elsőként magamban keresem a hibát, azt kutatom, mit tehettem volna másként. S ha egyértelművé válik, hogy valamit elrontottam, vállalom is érte a felelősséget. Csak azt sajnálom, hogy nem látok a jövőbe, mert ha látnék, minden meccset megnyernénk…

Mi tart tovább önnél: az öröm egy-egy győzelem után, vagy az őrlődés egy-egy vereséget követően?
Az őrlődés… Ha nyerünk, még ünnepelek a csapattal az öltözőben, de hazafelé tartva a kocsiban már a következő ellenfél jár a fejemben. Ha viszont nem olyan eredményt érünk el, amilyet szerettünk volna, a szívemre veszem. Jobb lenne könnyebben átlépni egy-egy balul sikerült mérkőzésen, kár, hogy nem tudok.

A statisztikával mennyire törődik?
Nem nagyon figyelem. Nem is vezetem a meccseket, ha egy mérföldkőhöz érek, mindig szólnak.

Jelezném, csaknem kétszer annyi győztes mérkőzése van a Puskás Akadémia vezetőedzőjeként, mint vesztes.
Ennek örülök! Azt azért érzem, hogy megy a munka. Nem nagyképűségből mondom, de szerintem évek óta jó irányba haladunk, ráadásul egy bevált filozófia mentén. Büszke vagyok arra, hogy az évek során a Puskás egy stabil csapattá vált, felhoztuk egy olyan szintre, hogy Magyarországon a topcsapatokkal szemben megállja a helyét, azokkal versenyre tud kelni. Közben van egy másik feladat is Felcsúton is, amit nem is a szabályok, hanem a klub hitvallása miatt kell elsősorban szem előtt tartani: évente egy-két saját nevelésű tehetséget kell beépíteni az első csapatba. Úgy vélem, ezen a téren is sikerült megfelelnünk az elvárásoknak.

A hat idény alatt öt érmet szerzett, két ezüstöt, három bronzot. Az aranyra lát esélyt?
Nem.

Az előző évadban az utolsó másodpercig harcban voltak a Ferencvárossal az első helyért…
Közel voltunk hozzá, ez tény, de akkor is a Fradi volt a favorit. Tőlem nem az várják el, hogy bajnokok legyünk, hanem azt, hogy az eredményesség mellett neveljünk ki legalább két fiatalt évente. Eddig a negyedik hely volt a legrosszabb, amit a vezetésemmel elért a csapat, ez is a már többször említett stabilitásról tanúskodik. Az előző idényünk valóban fantasztikusan alakult, küzdöttünk is azért, hogy minél előrébb végezzünk, volt, hogy a Ferencváros előtt álltunk, de akkor sem változott a célkitűzés, nem volt realitása annak, hogy bajnokok legyünk.

Miután felállt a kispadról a kétszázötvenedik felcsúti mérkőzését követően, belegondolt abba, mennyi jöhet még hozzá?
Nem mertem. Felesleges azon töprengeni, mennyi lehet még hátra, annyi lesz, amennyi. Egyszer úgyis eljön a váltás napja, de hogy mikor, senki nem tudhatja előre. Én csak azt remélem, azon a bizonyos napon olyan csapatot adhatok majd az utódomnak, amely miatt nem kell szégyenkeznem.

Arra mérget lehet venni, hogy a hétvégén ön irányítja a PAFC-ot – éppen az FTC ellen. Kiemelt meccs ez önnek?
Nem csak nekem, mindenkinek, mivelhogy Magyarország legerősebb csapatával találkozunk. Az utóbbi években azon voltunk, hogy tisztes ellenfelei legyünk a Fradinak, ez a tervünk nagyrészt megvalósult. Rendre közönségszórakoztató, gólokban gazdag mérkőzéseket játszunk. Nagyon élvezem ezeket a meccseket, ahogyan a futballistáim is, a magam részéről azt sem bánnám, ha még többször összecsapnánk egy szezonban, nem csupán háromszor, mert az ilyen mérkőzéseken lehet fejlődni.

Ha esetleg nem tudná, a mérlege pozitív a Ferencvárossal szemben.
Ez a csapatnak köszönhető. A fiúknak nem kell extra motiváció a Fradi elleni meccsek előtt, átérzik azok súlyát. Abban bízom, vasárnap sem lesz másként, és megint egy jó csatát vívunk.

Van olyan gárda, amely ellen nem szeret játszani?
Megmondom őszintén, azokat az együtteseket nem kedvelem, amelyek a védekezésre helyezik a hangsúlyt. Az ötvédős rendszert alkalmazó csapatok filozófiája nem tetszik, de ez azzal magyarázható, hogy támadófocit szeretek játszani. Olyan csapatok és edzők ellen szeretek meccselni leginkább, amelyek és akik a támadófelfogást részesítik előnyben. Ne feledjük, a focit elsősorban a nézőkért játsszák, ezért is vezérel, hogy lehetőleg minél több gólt rúgva nyerjünk. A kapott gól nélkül lehozott meccseknek is tudok örülni, de inkább választom a három egyes győzelmet, mint az egy nullásat.

Az első itteni interjúban mesélt arról, hogy szűkebb pátriájában, a felvidéki Köbölkúton hatalmas boldogsággal párosult a kinevezése, a falu asszonyai nyomban nekiálltak zászlókat varrni a mérkőzésekre. Kitart még az otthoniak lelkesedése?
Kitart, bizony! Sokan eljönnek a meccseinkre, vannak bérletesek is köztük. Ha „lőtávolságon” belül van, akkor ellátogatnak az idegenbeli mérkőzésekre is, például az Üllői és a Megyeri útra. Köszönettel tartozom azért, hogy ennyire szurkolnak nekem, nekünk.

Ha már közeleg a karácsony… Ha egy kívánsága lehetne a labdarúgással kapcsolatban, mi lenne az?
Nem is tudom, hogy ez kívánság-e, de minden edzőkollégámnak kívánom azt a bizalmat, amit én kaptam Felcsúton. S kívánom azt is, hogy járják be azt az utat, amit én, mert ez az út egészen messzire vezetett – azért remélem, a végállomás még jóval odébb van. Öt évig edzettem fiatalokat Csehországban és Szlovákiában, azt követően Örményországba kerültem, ahol másodedzőként, majd vezetőedzőként ténykedhettem, miközben a sikerek sem maradtak el, hiszen a második helyezést bajnoki cím követte. Egy rövid máltai kitérő után az orosz második vonal, aztán a Slovan Liberec következett, ami pedig kétezer-tizenkilenc nyara óta történt, arról már beszéltünk… Amin végigmentem, remek iskola volt számomra, amit tapasztaltam a saját bőrömön, a könyvekből nem tudtam volna összeszedni. Játékosként és edzőként is mindent beleadtam, ha visszatekintek az eddigi életutamra, azt érzem, hogy amit beletettem a futballba, a sors visszaadta nekem.