)
)
Antony talpa a labdán. A riadt védő fejében már megszólal a vészcsengő, ám Antony teste mozdul, s mintha szambát járna. A varázsgömb mozgása ott a talpa alatt elkápráztatja a nézőt. Brazil örömfutball – írhatnánk. De örömfutball-e számunkra ez a világbajnokság? A sok gól nélküli csoportmeccsel, a tizenhatos környékén megépített buszpályaudvarokkal, az agyontaktikázott mérkőzésekkel. Mégis nézzük. Nézzük folyamatosan, mert attól félünk, hogy lemaradunk valamiről. Mintha megint Johan Cruyff törne be a német tizenhatoson belülre, és ott Uli Hoeness buktatná. Keressük a múltat a jelenben. Keressük Pelé félpályáról megeresztett lövését, Mario Kempes rockénekes külsejét, Maradona feltartóztathatatlan szólóját, Romario leheletfinom megoldásait. S talán keressük egykori önmagunkat is. Sok ez a meccs. Néha ezt gondoljuk. Túl tömény, mint egy rosszul elkészített sütemény. Mert régen örültünk ha havi 3-4 meccset adott a tévé. Örültünk ha az Egyetértés–Egri Dózsa találkozón Halápi Pista bevette Landi kapuját.
Kiéhezve vártuk a világbajnokságot.
Négy évente ünnep volt az az egy hónap futball.
Esztendők óta meccsdömping van, ráadásul most télvíz idejére tették a világtalálkozót. Mégis hat ránk, ha akarjuk, ha nem. A futball nem mehet ki a divatból, mert felfokozott érzelmeket gerjeszt. Önfeledten táncol az ember egy Rolling Stones-koncerten, megnézi tizenötödször a Forrest Gumpot, hosszú idő után újra karamellizálódik a csók íze, miközben a kéz megpihen Aranka tomporán – de az igazi élmény mégis az, ha Aboubakar a kilencvenkettedik percben beveri a braziloknak.
Örülünk, Vincent?
Lementek a csoportmeccsek, kaptunk unalmat, kaptunk extázist, kaptunk kárörömöt, kaptunk fájdalmat, kaptunk sok nevetést és még több könnyet. S közben megfogalmaztunk megannyi kérdést, is, sokszor kiabálva, dühödten: minek ez a VAR nevű valami, ha így is vitatható ítéletek születnek? A japánok továbbjutása például megosztja a közvéleményt. Soha nem drukkoltam a németeknek, most Messi miatt az argentinoknak szurkolok, úgyhogy különösebben nem kavar fel mások drámája, de az a célfotó…
Nyolc milliméter.
A labda, amely ilyen közelségben volt az alapvonalhoz. A fénykép, amelyet mutogatnak, „bíróság elé visznek”, s amely sorsokról dönt. Kint volt vagy bent volt a labda? Ez a XXI. század profi futballja. Fényképezőgép, körző, vonalzó, kiguvadt szemű ellenőrök, kínos várakozás, át- és újraértékelt döntések a pályán és azon kívül.
Mind, mind megölik a játékot.
8 mm.
Volt ilyen film, melyben Tom Welles magándetektív nyomozott. Talán őt kellene felkérni jóképű kollégájával, Torrente prájvétinvesztigétörrel, hogy derítsék ki az igazságot. A futball igazságát. Mert nem hagyhatjuk, hogy négy vagy tizennégy év múlva ne Antony cselsorozatára – hanem a 8 milliméter jelentőségére gondoljunk.
)
)
)
)
)
)