A Fradi és a többiek

Nem kell hozzá drága pénzen vett pro-licences diploma, hogy az ember megállapítsa: a Ferencváros fel- vagy inkább visszaküzdötte magát oda, ahol a hatvanas, hetvenes években volt: Európa jobbik felébe. A félreértések elkerülése végett ahhoz négy-öt ütős tequilát, vagy egy hordó zöld teát kellene felhörpinteni, hogy Pesicet, Albert Flórihoz a Császárhoz, Marquinhost a virtuóz Varga Zolihoz hasonlítsuk. De a jelenkor Ferencvárosa immár mindenki számára veszélyes, sőt, egyenrangú ellenfél. A semleges néző is csodálkozva állapíthatja meg mindezt. Ha csütörtök este például nem valamelyik idegesítő valóságshow-t nézte, benne bamba fejű emberekkel, hanem odakapcsolt a Fradi meccsére, két dolgot megállapíthatott: először is a nevek és a látvány alapján nem volt könnyű eldönteni melyik is a magyar csapat. Másodszor pedig hogy a zöld-fehérbe öltözött fiatalemberek talán még jobban is futballoznak, mint a rivális.

Győzelmi és továbbjutási esélyt szalasztott el a magyar bajnok.

Nagy lehetőség volt ez: legyőzni a Genket, lépéselőnybe kerülni a hátralévő két forduló előtt. Nem sok hiányzott hozzá. Talán csak a koncentráció és a szerencse. De azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy ennek a döntetlennek az égvilágon semmi köze sincs a Fradi legutóbbi bajnoki meccséhez. A kecskeméti iszapban lejátszott találkozóhoz. Arra fogni a most kihagyott ziccert, hogy a Széktóban szó szerint elmerültek a fiúk, jókora csúsztatás. 

A Fradinak is árt ha vattába csomagolják.

Felmentve ezzel taktikai hibát, pályán hozott rossz döntéseket, könnyelműséget. Megdöbbentő volt olvasni megannyi helyen azt az indulatot, már-már gyűlöletet, amely a kecskemétiek és az ott bíráskodó játékvezető felé áradt. Irreális talaj volt, játékra alkalmatlan.

Minőségi futballra legalábbis.

De a spori úgy döntött, jöjjön a meccs, a KTE pedig beleadott apait-anyait és állta a sarat. Úgy ahogy bármelyik más magyar csapat tette volna a helyében a Ferencváros ellen. Írják, mondják, hogy a Fradi nemzeti kincs. Ha erről megkérdeznének egy újpesti, kispesti, vagy debreceni drukkert, alighanem mondana egy cifrát. Vagy egy dortmundit, ha a Bayernnel kapcsolatban hangozna el valami hasonló. A Ferencváros lelkes, hatalmas szurkolótábora miatt valóban kiemelkedik a honi mezőnyből. Évek, évtizedek óta így van ez, ma már olyanok is lila majmok feliratú sálat tartanak a fejük felett, Fradistának vallva magukat, akik korábban csak azért tudták hol van az FTC stadionja, mert ott volt mellette a Pénzverde.

És hát tudjuk, a many, many many…

Ha a Fradi valóban nemzeti kincs, akkor nekik is az lenne az örömteli, ha az Újpest, a Debrecen, a Honvéd, a Vasas, a Vidi vagy bármelyik másik magyar csapat felzárkózna melléjük. Éles, izgalmas, ki-ki meccseket játszva a zöldekkel. Hétről-hétre. Bajnokságról-bajnokságra. 

A Ferencváros egyeduralma ilyenkor üt vissza.

Ilyenkor, amikor egy Klaksvík nevű feröeri mesteremberekből álló csapat hármat gurít az Üllői úton. Amikor ott a nagy lehetőség legyőzni a visszafogottan futballozó Genket, és lépéselőnybe kerülni. Nem a kecskeméti iszap tehet mindenről. Egyébként játszott már a sárdagasztásnál jóval nehezebb talajon is a Ferencváros. Például 1969 januárjában Liverpoolban a havon. S a Vörösöket a legendás Bill Shankley irányította. De sem a hófödte pálya, sem a híres ellenfél nem ijesztette meg a zöldeket, akik az ifjú Branikovits László góljával egy–nullra nyertek az Anfield Road hangos, lelkes közönsége előtt. 

De az egy másik Fradi volt.

Imádnivaló kedvencekkel. Olyan csapattal, amelynek összeállítását nem csak a Karancsalján, a Hortobágy legeslegszélén, de talán még az Óperenciás tengeren túl is fújták kívülről. Rég volt, szerethető volt, a világ azóta megváltozott körülöttünk. A futball is. S mi itthon nem panaszkodhatunk, vadonatúj stadionok épültek (szegény Kecskemét valamiért kimaradt a sorból, itt az eredménye…) sok pénzt keresni akaró légiósok jönnek Magyarországra, s ha már a saját akadémiáink leginkább „műanyagot” gyártanak, az utánpótlás-válogatottjaink kudarcot kudarcra halmoznak, jól jön egy világ végéről érkezett légiós. 

Egy, vagy akár tizenegy.

A Ferencváros a csütörtök esti döntetlen ellenére még továbbjuthat. Ehhez nem szabad hibázni Szerbiában, de az most borítékolható, hogy az addig pont nélkül álló Csukaricski alaposan megnehezíti majd a zöldek dolgát. S közben persze szurkolni kell a Fiorentinának, hogy győzze le a Genket, és már továbbjutóként érkezzen Budapestre a záró fordulóban. Akik ott voltak a belgák elleni meccsen, úgy mehettek haza, hogy gyors, korszerű futballt láthattak, amelyben a magyar csapat diktálta az iramot, és tett többet a győzelemért.

Elismerés és dicséret jár érte.

A Ferencvárosra költött rengeteg pénznek olykor illik megtérülnie, bravúros győzelmekkel, amelyekre kontinens-szerte felkapják a fejüket, kiharcolt csoportkörrel, minőségi légiósokkal. De ha előfordul, hogy a Fradit legyőzi az Iváncsa, a Klaksvík, vagy a Kecskemét, akkor senki ne kezdjen el összeesküvés-elméleteket gyártani. 

A Ferencvárosnak tesznek rosszat ha sérthetetlennek kiáltják ki őket.