„Álljatok bosszút a megalázó 8–1-es hollandiai kudarcért!” – kéri a maiaktól Egervári Sándor

Jó hallani, ahogy belelkesedik. Ahogy újra edzővé válik. A súlyos betegsége után évek óta kiszolgáltatottan élő Egervári Sándor számára talán afféle gyógyír a magyar válogatott remeklése. Egykoron ő is úgy indult a csatába szövetségi kapitányként, hogy meghódítja a világot. Egészen pontosan: kijut a nemzeti csapattal a 2014-es brazíliai világbajnokságra. Nem volt könnyű feladat, hiszen Hollandia csoportellenfélként magasodott a mieink fölé. Az a Hollandia, amely most a Nemzetek Ligájában ismét Magyarország ellenfele lesz a németek és a bosnyákok mellett. 

– emlékezett vissza az MTK-val és a Dunaferr-rel bajnoki címet nyert 73 éves korábbi sikeredző élete egyik legmeghatározóbb és legfájdalmasabb mérkőzésére. Egervári a 8–1-es vereség után hivatalosan is lemondott kapitányi posztjáról, pedig arra a 2013. október 11-én, Amszterdamban lejátszott selejtezőre még úgy utazott ki a magyar csapat, hogy egy esetleges győzelem esetén marad remény a vb-kijutásra…

„Nagyot hibáztam, nincs ezen mit szépíteni – folytatta. – De talán ma sem cselekednék másként, mint akkor. 2011-ben Eb-selejtezőn még tisztességgel helytálltunk a hollandokkal szemben. Kikaptunk ugyan 5–3-ra, de a második félidő elején még mi vezettünk. De nem csak ez táplálta az önbizalmunkat. Másik csoportellenfelünk, az észt csapat odahaza 2–2-t játszott a hollandokkal, és azt gondoltuk, hasonló bravúrra mi is képesek lehetünk, hiszen mi egy ötöst rúgtunk az észteknek. Úgy mentünk ki az amszterdami stadion gyepszőnyegére, hogy győzni szerettünk volna a jóval erősebb rivális ellen. Nem is volt más választásunk, a döntetlen már a kiesésünket jelentette volna. Így aztán felküldtem a csapatot nyitott védekezéssel, támadószellemben, és a klasszisokkal teletűzdelt hollandok ezt könyörtelenül kihasználták. Éjszaka olykor felébredek, és ez a meccs jár a fejemben még most is…”

Az újkori magyar futballtörténelem legsúlyosabb veresége volt az. Válogatottunk akkoriban néhány biztató eredmény ellenére az európai középmezőny alját súrolta. Rendre úgy vágtunk neki az aktuális vb- vagy Eb-selejtezőknek, hogy csak kevesen hittek a továbbjutásban. A realitás mindig a csoport harmadik vagy negyedik helye volt. Mára megváltoztak az erőviszonyok. Marco Rossi keze alatt szervezett, bravúrokra képes nemzeti csapat alakult, amely a legnagyobbakkal szemben is győzelmi esélyekkel léphet pályára. 

„Az akkori holland válogatott jóval erősebb volt a jelenleginél – magyarázta a volt szövetségi kapitány. – Bár papíron még mindig ők az esélyesebbek, képesnek tartom a mieinket a sikerre. Rossival remek kapcsolatban vagyok, a fontos meccsek után mindig hívjuk egymást, kölcsönösen tiszteljük a másikat. Sokra tartom őt, honvédosként soha nem felejtem el neki, hogy bajnoki címre vezette kedvenc klubomat. Egyértelműen ő a kulcsa a mostani sikereknek. S persze azok a játékosok, akik külföldön nevelkedtek, vagy épp külföldről »igazoltuk őket«. Szoboszlai Dominik, Willi Orbán és a többiek immár tiszteletet parancsolnak. És hol van még az út vége? Ilyenkor sajnálja igazán az ember, hogy az NB I és a honi akadémiák alig-alig termelnek tehetséges labdarúgókat. Számomra egyértelmű, hogy hiányzik az egyéni vagy kiscsoportos képzés, amely például évtizedek óta a holland futballiskola alapjait jelenti. Rossi keze alatt azonban most együtt van egy jó generáció. Egyébként ugyanezt gondoltuk azokról a fiúkról is, akikkel én annak idején Egyiptomban bronzérmet nyertem az U20-as vb-n. Csak sajnos őket rossz irányba vitték a menedzserek, de ez egy másik történet. A jelen arról szól, hogy visszavághatunk a hollandoknak. Már csak miattam, miattunk is…”