Az uszodáig üldözte a pólóst a sofőr, akinek összetörte a visszapillantóját
)
)
Huszonéves koromban nem tudtam elképzelni, hogy vidéken éljek. A belvárosi forgatag, a gyors életvitel nekem nagyon bejött. Élveztem, ha rájöttem, hogyan lehet levágni a forgalmat, hogy gyorsabb legyek, nekem ez plusz adrenalint jelentett, ha közlekedni kellett a városban – imádtam. Más kérdés, hogy eleinte nagyon sok konfliktusba keveredtem vezetés közben: parkolóhelyek keresgélése nagy elánnal, kisebb koccanások, kisebb összetűzések, ezek mindig jellemzőek voltak rám.
)
)
Emblematikus történet, amikor a Szépvölgyi útról haladtam lefelé egy kis robogóval, besatuzott előttem egy nagy „dömper”. Alig bírtam megállni, nagyjából két méterre lehettem a kocsitól, amikor a sofőr elkezdett tolatni. Villámgyorsan próbáltam a motort arrébb tenni, aztán az autó mellé mentem, és kérdőre vontam a fickót a fékezéséért, meg azért, miért kezd el rögtön tolatni. Majdnem kilapított, baromira megijedtem. Elküldött az anyámba, majd ki is köpött rám. „Igen?” – nagyon felment bennem a pumpa. Egy motoros kesztyűt viseltem, azzal könnyebb volt megütni a nagy visszapillantó tükrét, ami rögtön össze is tört. Annyira megijedtem, hogy gyorsan elspuriztam, vele ellentétben pedig innentől folyamatosan figyeltem a tükrömet: mint a filmekben, húztam a gázt, ő üldözőbe vett, át a piroson. Egészen a Komjádiig tartott az üldözés, ott tudtam lerázni, gyorsan be is mentem edzésre, aznap nem késtem el. A Vasasban egy idő után már csak úgy fogadtak a többiek: „Na, már megint?”
A gyerekek születése után azért az ilyen esetekből jóval kevesebb volt, megkomolyodtam, kevésbé viselkedtem paprikásan, még ha az igazságtalanságot azután se tudtam elviselni, az utakon sem, nem csak a vízben. Vidéken persze kisebb a forgalom, kevesebb az esély a balhéra, igaz, bolondok mindenhol vannak. Viszont elkezdtem azzal foglalkozni, hogy tudom ezt a túlreagálást levetkőzni.
)
Nagyon autómániás fickó voltam egyébként fiatalon, ma már kevésbé jellemző ez rám. Ahogy meg lehetett szerezni a jogosítványt, megszereztem, de persze már előtte is vezettem. Tiszaugon, 10-11 éves lehettem, amikor apu kivitt engem egy elhagyatottabb területre, és egy kis Opel Corsával ott tanultam meg vezetni. Egyszer előfordult, hogy apuék tiszaugi hoteljének biztonsági vezetőjével, egyúttal lovászával elkötöttük apu barátjának Cherokee dzsipjét, „D” helyett rögtön „R”-be tettem indulásnál, mázli, hogy a reflexem már akkor is jó volt, tíz centire álltam meg a betonfaltól. Gyorsan vissza is tettük a kulcsot a helyére. Ő tanított meg lovagolni is, szőrén megülni, lefektetni a lovat, vágtázni vele, háttal haladni. Óriási élményt jelentettek ezek.
)
Ahogy megkaptam a jogsit, lett autóm is, egy ezeréves Ford Mondeót néztem ki magamnak, csúnya zöld színe ellenére tetszett. Iszonyú jó érzés kerülgetett, hogy lesz egy saját kocsim, és azzal járhatok edzésre. Erre a járgányra készültem 18 évesen, végül apám a reptéren várt egy egyéves ezüstmetál Opel Vectrával, miután hazatértünk a bari ifjúsági Európa-bajnokságról. Nem hittem el, hogy enyém lesz az autó, nem is fogadtam el tőle és a nagybátyámtól, de végül megalkudtunk egymással. Akkor már kaptam fizetést a BVSC-ben, és szeptembertől elkezdtem törleszteni a kocsi árát egy meghatározott összegig apám cégének. Így éreztem csak teljesen magaménak.
(Holnap: Lábbal próbálta védeni Benedek Tibi büntetőjét, aki kiborult a „nagyképűsködéstől”)
)
)
)
)
)
)
)
)
)