Egy ártatlan gyerek

A cím nem vétetlenül hajaz kolléganőm pénteki jegyzetére, ugyanarról írok lényegében, csak más szemszögből.

Ő a tragikus sorsú hegymászó, Suhajda Szilárd felesége helyébe próbálta belehelyezni magát, én meg a félárván maradt gyerekébe.

Rita arról írt – és teljesen egyetértek vele –, hogy Tímea úgy kötötte össze az életét Szilárddal, hogy pontosan tudta, mi hajtja a férfit, akit megszeretett. Tisztában volt vele, milyen kockázatokat vállal Szilárd azért, ami az élete legfőbb mozgatórugója, sőt még azt is felmérte talán, ő milyen lelki terheket kell hogy cipeljen, amikor szerelme egy újabb kalandos expedícióra indul. Mi több, a feleségnek azzal is számolnia kellett – ami sajnálatos módon bekövetkezett –, hogy fiatalon egyedül marad.

Figyelve az ádáz, erős indulatoktól, szélsőséges megjegyzésektől sem mentes vitát, ami a közösségi médiában kialakult, nyilvánvaló, a legtöbben a szerencsétlenül járt hegymászót nem azért kárhoztatják, mert feleségét özveggyé tette, hanem mert közös kisfiukat félárván hagyta.

Én azt gondolom, mindenki elsősorban önmagáért felelős. Ez alól egyetlen – de meglehetősen gyakori – kivétel van: ha gyereket nevel. Nem is a konkrét eset kapcsán mondom (illetve dehogynem, csak általánosságban is érvényes): egy szülőnek minden cselekedeténél arra is kell gondolnia, amit tesz, hogyan hat a gyereke sorsára. Nemcsak akkor, amikor nyolcezres hegyeket mászik meg, vagy a versenypályán 250-nel száguldva motorozik, hanem akkor is: amikor cigarettára gyújt, a második pálinkát is ledönti még reggeli előtt vagy éppen nem megy el az ajánlott orvosi szűrővizsgálatokra.

Egy kollégám meglehetősen vadul vezetett ifjú korában, később, amikor apa lett, azt mondta nekem: „Te, Tamás, amióta megszületett a kislányom, ösztönösen lassabban és óvatosabban vezetek!”.

Egy kolléganőm pedig, amikor egyszer szóba került, miért nincs gyereke, azzal érvelt: „Bevallom, én ahhoz túl önző vagyok!”

Ezt a két példát csak azért citáltam ide, mert mind a kettő lehetett volna Szilárd hitvallása is…

De persze az ítélkezés nem az én dolgom, döntsék el a Mount Everesten magányosan meghalt hegymászó szerettei, hogy fiuk/férjük/apjuk helyesen cselekedett-e.

Azért az nagy kérdés, hogy a kis Soma tizenöt-húsz év múlva hogyan fog az apjáról gondolkodni. Hősként, aki mert kockáztatni akkor is, amikor tudta, hogy ami teljessé teszi az életét, az a halála is lehet, vagy felteszi magának és az édesanyjának a kérdést: miért kellett nekem apa nélkül felnőni…?