„Egy nagyon nagy szívű, nagy harcos volt" – tíz éve nincs köztünk Buzánszky Jenő

Szombaton volt tíz éve, hogy elhunyt a legendás Aranycsapat utolsó életben maradt tagja, Buzánszky Jenő. A Nemzet Sportolója címmel kitüntetett jobbhátvéd valamivel kevesebb mint négy hónappal a 90. születésnapja előtt halt meg 2015. január ­11-én az esztergomi kórházban.

A dombóvári születésű Buzánszky a Dombóvári Vasutasban kezdett futballozni, majd 1946-ban került a PVSK-hoz, amikor az kiesett az NB I-ből. A következő évben a Dorog igazolta át, ahol 1960-as visszavonulásáig futballozott. A válogatottban 1950 és 1956 között 49 alkalommal szerepelt, egyetlen vidéki alapembere volt az Aranycsapatnak. Tagja volt az olimpiai győztes együttesnek 1952-ben Helsinkiben, játszott 1953-ban Londonban, Anglia ellen az évszázad mérkőzésén (6:3), majd az 1954-es vb mind az öt meccsén, így az elbukott berni döntőben is.

Az én életem olyan volt, hogy arra mentem, amerre a labda gurult. Hogy eredményt érjünk el, ahhoz tisztában kell lennünk önmagunkkal. A tudás nem elég, csak egy Isten adta lehetőség, amivel élni és visszaélni is lehet. Tudni kell, mit kezdjünk a tehetségünkkel. Ma dolce vita meg diszkó van, első a pénz, utána jön a foci. A mi időnkben fordítva volt, első volt a foci. Sok mindenről le kell mondani az eredményekért, ha pedig valaki eljutott odáig, hogy címeres mezben futballozhat, annak még többet kell tenni. Én 1942-ben szívtam el két cigarettát, megkóstoltam, s ennyit dohányoztam életemben. Részeg soha nem voltam, kocsmába nem járok – mint sokan, akik lemennek, hogy dicsérjék őket és fizessenek nekik egy-két fröccsöt a drukkerek. Mindent a sportnak, a futballnak szenteltem, ami meghozta a megbecsülést – mondta 2014-ben a Mandinernek Buzánszky, aki edzőként és sportvezetőként, az MLSZ elnökségi tagjaként is sokat tett a magyar labdarúgásért.

Örökségét fia, ifjabb Buzánszky Jenő ápolja.

Én ebbe nőttem bele. Óvodáskorom óta folyamatosan mentem vele, a legtöbbet Hidegkuti Nándi bácsival és Grosics Gyulával mozogtunk az országon belül, mindenféle haknikra, élménybeszámolókra. 8-10 éves koromra nem nagyon volt olyan település, ahol ne jártam volna már. Az utazások során nagyon sok jó sztorit meséltek a régi meccsekről, és ment egymás heccelése, rengeteget nevettünk. Nem jegyeztem meg sok mindent, de minden egyes beszélgetésnél legalább egyszer elhangzott Grosics Gyulával kapcsolatban: „Gyulám, ne izgulj, egy virág mindig lesz a sírodon, amit én fogok majd vinni” – emlékezett vissza a Blikknek.

A csapattárs Bozsik József fia, Bozsik Péter nagyon kedvelte Jenő bácsit.

Egy nagyon nagy szívű, nagy harcos volt, mint sportoló, a magánéletben pedig egy végtelenül jó szándékú, jó kedélyű, szto­rizós, nem utolsósorban nemzeti érzésekkel megáldott ember volt. Én nagyon kedveltem a habitusát – mondta lapunknak a korábbi szövetségi kapitány.

Az Aranycsapat tagjainak leszármazottai különben máig jóban vannak egymással.

Az utóbbi időben fokozódott az összetartásunk, mióta megalakult az Aranycsapat Testület, több rendezvényre összejárunk, koszorúzásokon összefutunk, jó kapcsolatban vagyunk mindannyian – árulta el Bozsik.

Ezt olvastad már?