Ír-magyar: értékes pont vagy elszalasztott lehetőség?

Az elmúlt néhány hónap nem feltétlenül alakult úgy a magyar válogatott számára, ahogyan azt a szakmai stáb vélhetően eltervezte, egy esetleges vb-re való kijutás viszont nagyon hamar gyógyírt jelenthetne a sebekre. Portugália a friss Nemzetek Ligája-győztesként vitathatatlanul toronymagas esélyesnek számít a csoportban, és ezt az örmények elleni 5-0-s mészárlásuk csak még jobban nyomatékosította. 

Ami a magyar együttest illeti, jó néhány kérdőjel fogalmazódott meg az a találkozót megelőzően. Az azeriek és a svédek elleni felkészülési meccsek megadták a kísérletezés lehetőségét Marco Rossinak, aki nem csak a négyvédős felállást tesztelte, hanem olyan játékosok beépítésével is próbálkozott, akik hosszú távon fontos elemei lehetnek a válogatottnak. Schäfer András sérülése nagyon komoly érvágás volt, hiszen az Union Berlin játékosa hosszú évek óta számít a középpálya biztos pontjának - az ő helyét ezúttal Callum Styles vette át a kezdőben. Tóth Alex kezdetése azt eredményezte, hogy Szoboszlai Dominikre a szokásostól eltérően ezúttal nem 10-esként számított a mester, hanem egy sorral hátrébb, amolyan mélységi irányítóként. Szalai Attila bal, Loic Nego pedig jobb oldali belső védőként kapott lehetőséget, így összességében egy erősen felforgatott csapatnak kellett farkasszemet néznie az írekkel. 

Sallai Roland 52. perces piros lapja miatt gyakorlatilag két teljesen különálló részként érdemes elemezni a meccset, ugyanis ez a kiállítás alapjaiban változtatta meg a találkozó képét. Ahogyan azt a fenti ábra is mutatja, védekezésben most is a már-már jól bevált 5-2-3-as szisztémával operált Rossi: az 5-ös védelmi lánc előtt a Styles-Szoboszlai dupla-szűrő felelt a pálya belső tengelyének lezárásáért, elől pedig a Sallai-Varga-Tóth trió próbált szűken helyezkedni annak érdekében, hogy minél inkább megnehezítsék a centrális progressziót. 

A mérkőzés első 25-30 percében elképesztően hatékonyan sikerült semlegesíteni az írek támadásépítéseit, amely lényegében annyiban merült ki, hogy hosszú labdákkal keresték a széleket, majd beadásokkal próbáltak meg légi párharcokat kialakítani a tizenhatoson belül. Ebben a periódusban egyértelműen Rossi taktikai elképzelése működött jobban, és bár a félidő második felében már hosszabb ideig meg tudták tartani az írek a labdát, túl sok nagy helyzetet még ekkor sem sikerült kialakítaniuk. 

Természetesen nem csak a védekezés volt hihetetlenül hatékony, hanem a támadások befejezése és a helyzetek kihasználása is. Azt nem lehet mondani, hogy számtalan lehetőség adódott volna a gólszerzésre, az viszont egészen biztos, hogy amikor sikerült megtalálni az írek pajzsán a rést, akkor kíméletlenül kihasználta a magyar válogatott az adódó lehetőségeket. 

A magyar csapat aggregált passz hálózata alapján egyrészt elmondható, hogy javarészt a bal szélen építettük fel a támadásokat, ugyanis a legaktívabb passz-kapcsolatok az Orbán-Szalai-Szoboszlai-Kerkez kvartett között figyelhetőek meg. Az építkezésben és a labdakihozatalokban ismét kulcsfontosságú szerep hárult Szoboszlaira, aki a rá bízott feladatokat (legyen szó akár védekezésről, akár támadásról), szinte hibátlanul oldotta meg. 

Ezt szemlélteti a fenti jelenet is, amelyen az látszik, hogy Szoboszlai Dominik rendre visszalépett Szalai és Orbán közé a labdakihozatalok során, hogy a pálya középső zónáiból tudjon irányítani, osztogatni, szervezni (az írek jellemzően egy középmagas 4-4-2-es blokkban védekeztek). Ez mindig egy óriási dilemma a stáb számára, hogy Szoboszlai milyen pozícióban tud a legjobban a csapat hasznára válni: ha hátul veszi fel a labdákat akkor többször érhet labdába, viszont távolabb van az ellenfél kapujától. Amennyiben pedig a 2. (középső harmad) vagy a 3. fázisban (támadó harmad) kapcsolódik be a játékba, akkor nagyobb hozzáadott értéket tud generálni a tizenhatos környékén (kulcspasszok, asszisztok, gólok), viszont a nagyobb nyomás és a szűkebb területek miatt átlagosan jóval ritkábban jut el hozzá a játékszer. 

Szoboszlai passzainak területi eloszlása is ezt a megállapítást támasztja alá, hiszen egyértelműen leolvasható, hogy sokszor a védelem előtt helyezkedve kérte el a társaktól a labdát és onnan próbálta meg a lehető legoptimálisabb helyekre eljuttatni azt. Összességében elmondható, hogy rendkívül hasznos volt a játéka és alapvetően határozta meg a magyar válogatott labdás momentumait, bár esetében ez már-már alapvetésnek számít. 

De kanyarodjunk is vissza a helyzetkialakításokra, ebből ugyanis jó néhány adódott az első játékrészben. Varga Barna szenzációs befejezése mindenképpen kalaplengetést érdemel, hiba lenne ugyanakkor szó nélkül elmenni Styles érdemei mellett, aki egy kifejelt labda utáni párharc megnyerését követően tökéletes ütemben tálalt a Fradi csatára elé. A 13. percben érkezett is a következő nagy helyzet, amikor Kerkez Milos mintaszerű beadását nem sokkal fejelte mellé Varga – ezekben a perceken tényleg azt lehetett érezni, hogy nagyon jól működik a meccsterv. 

Sallai Roland parádés fejesgólja egy hibátlanul kivitelezett Szoboszlai-szöglet után érkezett, ennek a mozdulatsornak minden egyes eleme tökéletesen meg volt tervezve és a kivitelezésbe sem csúszott semmi hiba. Hogy pontosan mi hangozhatott el a félidőben azt persze nem tudhatjuk, de jobb kezdést és magasabb fokú hatékonyságot aligha lehetett volna elvárni a csapattól mind támadásban, mind védekezésben. A kezdés tehát álomszerű volt, a második félidőben viszont szinte minden balul sült el… 

Evan Ferguson gólja minimum véleményes volt, miután Collins konkrétan könyökkel tarolta le Vargát. Mivel a játékvezető megadta a találatot, így igen kevés esély volt rá, hogy a VAR majd kihívja felülbírálni az esetet, pedig könnyen lehet, hogy az lett volna a helyes döntés. Az írek pontosan úgy indították a második félidőt, ahogy az tőlük elvárható, és egy az egyben ugyanazt a harcmodort folytatták, amit Hallgrimmson kitalált. Egyértelműen az volt a céljuk, hogy minél több párharcot provokáljanak ki (akár a földön, akár a levegőben), hogy hosszú labdákkal operáljanak és hogy minél több beadást készítsenek elő. Sallait vélhetően nem szabályosan állították meg, ettől függetlenül viszont hatalmas hiba volt a részéről, hogy a frusztrációját egy teljesen felesleges és sajnos brutális törlesztéssel próbálta meg feledtetni. 

Miután villant a piros lap, muszáj volt taktikai értelemben is reagálni az eseményekre, így a védekezés stabilizálása érdekében Ötvös érkezett Tóth helyére, aminek köszönhetően egy 5-3-1-es labda nélkül szerkezetre váltott Rossi. Ekkorra már nem igazán maradt más választás, mintsem az alakzat szűken tartásával a centrális területek lezárása/kontrollálása, így „felkínálva” a széleket az írek számára. 

Ha a mellékelt vizualizációt (támadó harmadba adott passzok) elemezzük akkor kristálytisztán látszik, hogy mi volt Írország terve ezen a találkozón. Mivel a belső zónákat kontroll alatt tudta tartani a magyar válogatott, így nem nagyon maradt más választásuk, minthogy a széleken próbáljanak bontani. A 197 cm magas Jake O’Brien-t (Everton) előszeretettel keresték hosszú labdákkal, aki Kerkezhez képesti fizikai erőfölénye okán viszonylag jó arányban tudta azt megtartani vagy legalábbis levenni. A támadásépítést tehát abszolút nem bonyolították túl az írek: ahányszor csak eljuttatták a labdát a pálya szélére, utána menetrendszerűen érkezett a szokásos beadás. 

Nem kevesebb, mint 36 beadással zárták a találkozót, ami iszonyatosan sok (ebben persze óriási szerepet játszott Sallai kiállítása, mivel 11 a 11 ellen egyáltalán nem voltak annyira hatékonyak). 19-szer sikerült is saját embert találniuk a tizenhatoson belül, de a Willi Orbán vezette védelem egészen a végsőkig állta a sarat. Manning beadását a 93. percben az üresen maradt Adam Idah váltotta gólra, így végül sajnos nem sikerült kibírni a nyomást. 

Egyrészt fájó, hogy nagyon kevés kellett volna a 3 pont megszerzéséhez, másrészt viszont igenis van minek örülni, van mit megbecsülni. Az első félidő kiválóan nézett ki és mind támadásban, mind védekezésben maximumhoz közeli teljesítményt nyújtott a csapat. Sallai kiállítása fontos tanulságként kell, hogy szolgáljon, de a megfelelő következtetések levonása után nincs túl sok idő búslakodni vagy a vitatott eseteken elmélkedni, ugyanis a portugálok ellen ismét rendezni kell a sorokat, hogy a 2026-os vb-kijutásra továbbra is maradjon esély. Mert amíg van esély, addig a csapat és a szakmai stáb mindent meg fog tenni az álmok elérése érdekében!