Első vb-futamán rögtön pontszerző volt az olimpiáról lemaradó koronglövő
)
)
Jackie Stewart nemcsak a legidősebb élő világbajnoka a Forma–1-nek, de kétségkívül az egyik legkarizmatikusabb figurája is. Az 1939. június 11-én született későbbi nagy bajnok esetében az a meglepő, hogy nem egyből autóversenyzőként kezdte, hiszen édesapjának Austin-, majd Jaguár-kereskedése volt, a bátyja, Jimmy pedig a volánnál vitézkedett, annyira vitte, hogy az 1953-as silverstone-i Brit Nagydíjon is rajthoz állhatott, egy Cooper-Bristolt vezetve a 28 célba érő között 15. lett.
Eközben az öcsi a sportlövészettel próbálkozott – 13 évesen már versenyt nyert –, olyan sikeres skeetes volt (ez a korong-, korábbi nevén agyaggalamb-lövészet egyik ága), hogy bekerült abba a trióba, amelyből ketten elutazhattak a római olimpiára. A brit F1-rajongók ekkor még nem sejthették, de az ő szempontjukból pompásan alakult a kvalifikálós verseny, Jackie ugyanis a háromból csak harmadik lett, s bánatában, hogy lemarad(t) az ötkarikás játékokról, ő is véglegesen az autósportra váltott.
)
Az autós pályafutásának állomásain most nem mennénk végig, elég, hogy 1964-ben az F1 (egyik) előszobájának számító Forma–3-ban és Forma–2-ben is remekelt, így a követező évre szerződtette őt a British Racing Motors, közismert nevén a BRM Forma–1-es csapat.
Bemutatkozó versenyén, az 1965 január 1-én rendezett Dél-Afrikai Nagydíjon (nagy piálás nem lehetett szilveszterkor!), rögtön hatodik, azaz pontszerző helyen végzett, csak hárommal nagynevű csapattársa, 1962 (és később 1968) világbajnoka, Graham Hill mögött. A jó bemutatkozást még jobb folytatás követte: második versenyén, a Monacói Nagydíjon már dobogós lett – ő a legalsó fokára, Hill a legfelsőre állhatott fel –, a soron következő Belga Nagydíjon pedig már csak Jim Clarktól (Lotus-Climax) kapott ki, Hillt három hellyel megelőzte.
)
Az igazi nagy diadalra sem sokat kellett várnia: szeptember 12-én az Olasz Nagydíjon kettős BRM-siker született, Stewart 3,3 másodperces előnnyel elsőként érkezett célba, s bár a hátralévő két futamot nem tudta befejezni, összesítésben így is a senki által tőle nem várt harmadik helyen végzett.
Két gyengébb idény után az 1968 és 1973 közötti időszak lett a Repülő Skót aranykora, a hat szezonból egyszer lett csupán összetettben hatodik, kétszer a második helyen végzett és háromszor (1969, 1971, 1973) övé lett a világbajnoki cím. Összesen 27 futamgyőzelmet aratott. (Videón az 1969-es silverstone-i sikere)
Azt viszont már az 1973 idény elején eldöntötte, hogy ez lesz a búcsúzása éve.
Nyomasztott az életem tempója, túl keveset voltam otthon, hiányoztak a fiaim, és persze a feleségem, Helen. Akkoriban még nem kerestek olyan jól a pilóták, mint manapság, ezért a Forma–1 mellett versenyeztem a Can-Am sorozatban, az Indianapolisi 500-ason, túraautókban, GT-autókban – szóval nagyon sok »műfajban« kipróbáltam magam. A legtöbb autóversenyző barátom meghalt az évek során, Helen egyszer összeszámolta, és kiderült: 57-en mentek el idő előtt. És akkor végiggondoltam mindent és feltettem magamnak a kérdést: miért csinálom én még ezt?
A skót pilóta már világbajnokként indulhatott volna az 1973-as vb-sorozat zárófutamán, Watkins Glenben, az Egyesült Államok Nagydíján, de végül nem állt rajthoz. Az egyik edzésen ugyanis csapattársa és jó barátja, Francois Cevert végzetes balesetet szenvedett. A 29 éves francia halála annyira megrázta Jackie Stewartot, hogy nem vállalta az indulát.
Ez lett volna a 100. futama…
)
)
)
)
)
)
)
)
)