)
)
Ki gondolná például, hogy a Thália Színházban annak idején nem a közelgő premier miatt izgult Gálvölgyi János, Kozák András, Végvári Tamás és Benkő Péter, hanem amiatt, hogy mi lesz az egymás ellen játszott délutáni gombfocimeccs eredménye, s mi kerül be a jegyzőkönyvbe…
A sparhelten lebbencsleves rotyogott, a szoba-konyhás lakásban finom ételszag terjengett, az enyhén hepehupás konyhakövön pedig BEK-döntőt rendeztek. A Manchester United játszott az Interrel… Nagyjából így emlékszem vissza a gyerekkor egyik meghatározó élményére. A szentendrei trafikban hétről-hétre megjelentek a világhírű csapatok, tizenegy forintért lehetett megvásárolni őket és az otthon rendezett bajnokság valósággal kitöltötte az összes szabadidőt. De felnőttként sem lehetett abbahagyni ezt a pöckölősdit. S ha valaki Gálvölgyi Jánost hallgatja ebben a témában, bizonyára kedvet kap ahhoz, hogy valahonnan műanyag játékosokat szerezzen és egy asztalon vagy a földön nekilásson a nagy meccsnek.
)
„Gyerekkoromban rajongásig szerettem a Fradit, s persze a magyar válogatottat – mesélte Gálvölgyi János. – Különösen az 1962-es világbajnokságon szerepelt nemzeti csapat állt közel hozzám, Alberttel, Sipossal, Solymosival, Sándor Csikarral, s a többiekkel. De odavoltam a brazilokért is, Didiért, Garrincháért, s persze Peléért. Az első gombfocicsapatom még kép nélküli játékosokból állt, de én hol Didinek, hol Solymosi Pixinek becéztem őket. Rendszeresen játszottam és amikor megvettem a Képes Sportot, abból vágtam ki a futókat és ragasztottam rá a nagyanyámtól elcsent, vagy innen-onnan kunyerált kabátgombokra. Még az is előfordult, hogy Albert Flórit, a zsenit lecseréltem, és helyette Gálvölgyi Jánost küldtem pályára, merthogy természetesen én is tagja voltam ennek a csodacsapatnak. A gombfoci iránti rajongásom később sem csökkent, és büszkén mondhatom, hogy a Thália Színházban olykor fontos rangadókat nyertem. Jött a premier, próbáltunk, készültünk az előadásra, de ha csak tehettük, Végvári Tomival, Benkő Péterrel és Kozák Andrissal siettünk az öltözőbe, ahol a kellékesek által készített kis pálya várt ránk. Óriási meccseket játszottunk, és ezekről még jegyzőkönyv is készült. Én a saját csapatomat csak Gálvölgyi FC-nek hívtam, és bevallom, olykor eszembe jut milyen jó lenne ma is játszani.”
A Kossuth-díjas színművész mindig is sportrajongó volt. Nem véletlenül kapta azt a címet az egyik könyve, hogy Szeretem a focit. Ma már nem néz rendszeresen meccseket, nem jár ki a stadionokba, de a válogatottat és persze az Eb-t figyelemmel követte. Csakúgy, mint a kétszeres Jászai Mari-díjas Benkő Péter, egykori kollégája, és egykori gombfocis ellenfele.
)
„Nem is gombfoci volt az, sokkal inkább gombhoki – mondta Benkő Péter. – Amit mi játszottunk, merthogy a nekünk készített asztalt úgy csinálták meg a kellékeseink, hgoy volt oldala, vagyis palánkja, és ha arról pattant a kapuba a labda, az is érvényes gólnak számított. Nyerni akartunk valamennyien, szinte presztízskérdést csináltunk belőle, hogy melyikünk a jobb. Én eleinte a nagyitól kapott gombokra Technokol Rapiddal ragasztottam fotókat, úgy lett saját csapatom. Később csatlakozott hozzánk Mikó Pista is. Fontosak voltak az előadások, rajongásig szerettük a színészmesterséget, de bizony előfordult, hogy a gombfocimeccseink jelentették az igazi szenvedélyt. A próbák között, az előadások előtt, vagy épp alatt játszottuk ezeket a felejthetetlen meccseket. Magam Fradi-drukkerként olykor kimentem a Népstadionba vagy az Üllői útra annak idején, de ma már inkább csak a televízióból követem a labdarúgást. Az Európa-bajnokságon például nagyon szurkoltam a magyar válogatottnak. Sajnos az egykori gombcsapatom valahol, valamikor eltűnt...”
)
)
)
)
)
)
)
)
)