)
)
Hiába tudjuk, hogy az időnk véges. Hiába tudjuk, hogy egyszer majd eljön a pillanat, amikor örökre búcsút intünk a nappali fénynek, a tavaszillatnak, gyermekünk mosolyának, az erdei madárdalnak, a közös örömnek, amit a családdal, barátokkal élünk meg – valahogy mégis mostohán bánunk a pillanattal és a sok-sok pillanatból összeálló időfolyammal.
Mérgelődünk, duzzogunk, elégedetlenkedünk, sóvárgunk, aztán ha megkapunk valamit, rögvest más után sóvárgunk újra. Viszonyunk az „elég”-gel elégtelen, kapcsolatunk a megbékélés harmóniájával aztán végképp harmatgyenge. Őszinte szembefordulásunk az élettel ezredmásodpercekben mérhető.
Végigfutunk rajta.
Loholunk inkább. A levegő után kapkodva. Fejvesztve, zaklatottan, soha meg nem állva.
És amikor feleszmélünk, hogy kifolyt a kezeink közül a lehetőség, hogy elszalasztottunk minden olyan momentumot, amelyért érdemes élni, akkor gyakran már késő. Hiába mondják a fizikusok, hogy idő márpedig nem létezik.
A mi, hétköznapi megközelítésünkben mindennek az alapja.
Az elmúlt hetek hírei: elhunyt a Verrasztó testvérek édesanyja, a korábban szintén úszó Gyúró Mónika. Fiatalon, hosszú, súlyos betegség után. Visszaadta a lelkét a teremtőnek Andreas Brehme világbajnok német labdarúgó. Este lefeküdt és soha többé nem ébredt fel.
Ifjabb Knézy Jenő egészségügyi okokra hivatkozva távozott a Győr+Média vezérigazgatói tisztéből, és újra az MTVA-nál dolgozik. Hajszolt életmódjára hivatkozva állt fel az igazgatói székből. Sok stressz, kevés alvás és kevés énidő, valamint kevés idő a családdal, barátokkal, elmondása szerint nem akart úgy járni, mint legendás édesapja, Knézy Jenő, akit pár hónap alatt vitt el a halálos kór, még az ötvenkilencet sem töltötte be.
Minden élet más. Minden sors más. Minden betegség más.
De az alapigazságok minden esetben megállják a helyüket.
Törékeny az élet. Múlandó az ember. Elillan a pillanat.
Megragadni, ami szép, megélni, ami örömmel tölt el, megosztani, ami boldoggá tesz másokat is – addig kell, amíg lehet.
)
)
)
)
)
)
)
)
)