)
Miközben Uszik 2012-ben, Londonban az olimpián az ellenfelekkel harcolt, beteg édesapja az életéért küzdött. S azért, hogy megélje fia éremszerzését. Akkor még mindketten sikerrel jártak, a bokszoló legyőzte vetélytársait és a dobogó tetejére állhatott, édesapja pedig meghatódva nézte, hallgatta, hogy fiának szól a himnusz.
)
– Apám kemény ember volt. Soha nem mondott érzelgős szavakat, amikor megnyertem az olimpiát, már nagyon beteg volt. Aznap este felhívtam telefonon, és azt mondta, hogy szeret. És most készen áll a halálra – emlékezett könnyezve a bokszoló. A sportoló próbálta jobb kedvre deríteni apját, hogy ez még csak a kezdet számukra, most jöhetnek a profi övek, de néhány nappal később az édesanyja hajnali fél háromkor felhívta és közölte a rossz hírt.
Uszik Csernyihivba repült, ahol a szülei laktak. Amikor belépett a szobába, már egy fakoporsóban feküdt az apja.
– Elővettem az érmet, a kezébe adtam, és azt mondtam: „Tessék”. Tudom, odafönt, az egekben, engem figyel, és büszke. Mindennap gondolok rá – mesélte elérzékenyülve Uszik, aki elárulta, elhunyt édesapja a legnagyobb motivációs forrása.
A meccsei előtt rendre kiemeli, mindent neki köszönhet, a sikereit, s mindazt, amije van. Édesapja tanította meg az élet prioritásaira, amelyek a család, a sport és a tanulás.
)
)
)
)
)
)
)
)
)