Alapembere volt a Mezey-féle válogatottnak és az Újpesti Dózsának. Kardos József sportolóként sikert sikerre halmozott, harmincháromszor húzhatta magára a címeres mezt. Irigylésre méltó élete volt, de 33-szoros válogatott focista most nehezen viseli a magányt és azt, hogy betegeskedik

Hatvanegy esztendős korára magányosan, betegeskedve él, túl egy infarktuson, s megannyi magánéleti drámán.

– Az embereket már nem érdekli, hogy annak idején kaptunk egy hatost a ruszkiktól. Időnként járom az országot, közönségtalálkozókon veszek részt, de senki nem üvölti a pofámba: mi van, Kardos, egykor lefeküdtetek a szovjeteknek? – magyarázza. – Nem téma ez már. Pedig sokunk pályafutásának a fordulópontja volt az a vereség Mexikóban. Onnantól leköpdöstek, utáltak bennünket, miközben Mezey György, a kapitány világgá szaladt és cserben hagyott bennünket magyarázat nélkül…

(A legfrissebb hírek itt)

Hallgatja az ember Kardos Józsefet, és szinte látja, ahogy a szovjet válogatott egy Irapuato nevű városban ízzé-porrá zúzza az álmainkat és a magyar labdarúgást az 1986-os vb-n. Hallgatja az ember Kardost, ezt a végtelenül egyenes, tiszta szívű, szókimondó férfit. S az egykori 33-szoros válogatott a folytatásban már a magánéletéről beszél.

– Tulajdonképpen elvagyok. Talán ez a legjobb kifejezés. Egyik nap olyan, mint a másik, a keddek kapaszkodnak a hétfőkbe, a csütörtökök a szerdákba. Van munkám, a Csepeli Utánpótlás Sportegyesület edzőjeként kissrácokkal foglalkozom. Ezenkívül a labdarúgó-szövetség ellenőreként járom a pályákat. A kettőből együtt már van annyi pénzem, hogy megéljek – mondja. – Nincsenek nagy igényeim. Esténként megiszom néhány kisfröccsöt és nézem a meccseket a tévében. Egy ideig mondogattam magamban, jó ez így, egyedül, de egyre jobban szenvedek a magánytól. A menyasszonyom, a nő, akit mindennél jobban szerettem, öt éve halt meg. Mellrák. Jött a diagnózis, aztán a műtét, a reménykedés, a temetés. Most lenne csak 49 esztendős. Meggyászoltam, megsirattam és azóta mintha örvényben lennék, amely csak húz és húz lefelé…

Hány és hány gyerek álmodozott arról, ami Kardosnak, Détárinak, Törőcsiknek, Nyilasinak s a többieknek sikerült a hetvenes-nyolcvanas években. Aztán egyszer csak leengedték a függönyt, a darab véget ért, a főszereplők pedig…Nos, a főszereplők vagy megtalálták a helyüket a civil életben, vagy …

– Telnek az évek, minket a kutya sem ismer meg, már nincs csillogás-villogás, csak a túlélésért folytatott harc, és az aranyos maciból egyszer csak dagadt disznó lesz a nő szemében – panaszolja.

Kardos nemcsak magányos, beteg is. Túl egy infarktuson vigyázni kellene az egészségére, ám már nem jár orvoshoz…

– Amikor kijöttem a füredi szívszanatóriumból, egy orvos még húsz évet jósolt nekem. Ebből eltelt hat, úgyhogy tizennégy lehet hátra. Már nem járok vizsgálatokra, pedig kellene. Amíg jattoltam ide-oda, fogadtak lelkesen. Aztán előfordult, hogy a doki fel sem vette a telefont. Nem erőltetem. Élek, a magam szabályai szerint. Dialízisre kellene járnom, mert alig működik a vesém. Diétáznom kellene, de csülkös bablevest főzök magamnak. Egyre jobban hiányzik mellőlem egy nő, de gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás igazi társat találni. A 39 éves lányomat húsz esztendeje nem láttam, a 31 éves fiam hat esztendeje nem keresett. Jön a karácsony, és nekem az a nap is olyan lesz, mint a többi. Majd felhívom a legjobb barátomat, egykori válogatottbeli csapattársamat, Nagy Antit, aztán elnevetgélünk. Kiröhögjük a nehézségeket – mondta szomorúan Kardos József.