Előítéletek kereszttüzében, de mindig büszkén!

Egy kevesek által ismert tény, hogy 2025-ben Magyarországon rendezik a nemzetközi rúd- és levegősport világbajnokságot. A rendező a Magyar Levegősportok Szövetsége (MALESZ), akik 2018 óta koordinálják a hazai sportélet ezen szegmensét, 2024 óta sportszervezetként, idén pedig hatalmasat léphetnek előre december 8 és 14 között, amikor is a teljes levegősport világ Magyarországra figyel majd.

A MALESZ a Pole Sports and Arts World Federation (POSA) egyetlen magyarországi képviselője, így nyerhették meg a jogot, hogy idén kis hazánk adhat otthont ennek a nívós eseménynek.

Bár a rúdtánc már 2008 óta jelen van az országban, még mindig csak egy réteghobbinak számít, de mostmár több ezren nevezhetik ezt a mindennapjaik részének. A sportági szövetség ugyanakkor nagyon fiatal, egyelőre nincs lehetőségük állami támogatást kapni, magánszemélyek és cégek sem állnak sorba, hogy befektessenek. A sportolók amatőröknek minősülnek és hiába adott Magyarország több európabajnokot is a világnak, ezek a versenyzők mind saját költségükön készültek fel, utaztak és szálltak meg a világversenyeken.

Talán az idei világkupa lehet majd a fordulópont.

Amikor MALESZ oldalára tévedtem az első kép, ami fogadott, a mai interjúalanyom képe volt, Litkei Dorottyáé, aki többszörös magyar bajnoki címe mellé egy amatőr európabajnoki címet is bezsebelt több, mint 10 éves karrierje során. Amikor megkerestem, hogy beszélgetnék vele a sportról és róla az interjú során végig nagyon őszintén és egyenesen válaszolt a kérdéseimre. Bár állítása szerint korábban nem volt része ilyesmiben, egész idő alatt rutinosan és összeszedetten viselkedett. Sokat nevettünk és voltak kifejezetten érzékeny pillanatok is, amiket a legjobb tudásom szerint próbálok átadni ebben a cikkben.

Dorottya, vagy Dotti, ahogy szinte mindenki szólítja, a privát edzésére hívott meg, hogy ott beszélgessünk, mondván, így legalább látom is, hogy mit csinál, nem csak mesél róla. Már javában edzett, mikor megérkeztem, épp a világbajnoki koreográfiáját gyakorolta.

Amikor megláttam, nem csupán egy sportolót láttam, hanem a kitartás és az emberi erő megtestesülését. Az izmok mögött ott rejlik a hajlíthatatlan akarat, ami bármilyen falat képes volt áttörni az elmúlt tíz évben. Ámulattal figyeltem, hogyan emelkedik fel az előítéletek fölé, hogyan teremt magának utat ott is, ahol más talán csak elzártságot vagy hitetlenséget találna. Mozdulatai nem pusztán a sportról szólnak, hanem az emberi szabadság lehetőségéről is. Ebben az ámulatban közeledtem hozzá kérdéseimmel, amikre készségesen válaszolt.

Mi vezetett el téged a rúdsporthoz? Milyen sportmúlttal rendelkezel?

Már gyerekként sportiskolába jártam, ahol egyéni és csapatsportokban is szereztem tapasztalatot. Nyolc éves koromban kezdtem el az akrobatikus rock'n'rollal való ismerkedést, ami után világossá vált számomra, hogy a tánc jelenti majd nekem a beteljesülést, csak akkor azt nem tudtam még, hogy milyen formában. 14 évesen kezdtem el latin táncolni, amikor is először éreztem azt életemben, hogy megérkeztem.

Ezt a mai napig űzöm hobbi szinten. Elképesztő mennyiségű munkám van benne, hogy a mozdulataim a parketten és a rúdon is minden körülmények között tükrözzék a világom. Az az intenzitás, amivel belekezdtem a versenytáncba, nem egészen emberi, én legalábbis így gondolom. Arról az időszakról már nem is beszélek, amikor 19 évesen megismerkedtem a rúdsporttal és párhuzamosan kezdtem űzni mindkettőt. Kész téboly volt! – nevet.

Mit gondolsz, Litkei Dorottya inkább latin táncos, vagy rúdsportoló? Elvégre most már a tánc „csak” hobbi az életedben.

Gyakran megkaptam a kérdést, hogy mit szeretek jobban, a táncot, vagy a rudat és erre a mai napig nem tudok válaszolni, mert úgy érzem, hogy az egyik nélkül a másik sem létezhet most már...

Mi vezet inkább a karrieredben: a mozdulat öröme, vagy a győzelem ígérete?

Egyértelműen az első... Ami aztán hozza a másodikat – nevet. – Mindig is úgy gondoltam, hogyha valaki önazonos tud lenni a színpadon, az sokkal maradandóbb, mint a materiális dolgok, mondjuk egy érem.

Miközben a válaszait hallgattam, elképzeltem a kezdeteket: a gyerekkori lendületet, az első lépteit, az első táncóráit, mozdulatait. Az ember ilyenkor még nem tudja, mi mindent vár tőle majd az élet. Csak érzi, ahogy a test mozdul, és benne ott van a szabadság ígérete.

Amikor falakba ütközöl – láthatóakba és láthatatlanokba –, mi ad erőt az átlépéshez?

Nem mondom, hogy a szerencsének köszönhető az, amit elértem, mert tudatosan alakítottam az életem úgy, hogy a szenvedélyemből éljek meg. Hálás vagyok a közegért, ahol és amilyen emberekkel dolgozhatok.

Mi ad erőt? Hm...Látva azt, hogy mi mindenen mentem keresztül, hogy honnan jöttem, hogy milyen egyéni győzelmeim voltak az életemben. Látom mennyi minden múlik a saját elmémen. A tudatosságom ad lendületet.

Volt-e olyan nap, amikor úgy érezted, hogy talán vége? Hogyan születik újjá a hit a folytatásban?

Volt, mindenkinek van ilyen. Teljesen rendben vannak a változások és az, ha más kerül prioritásba. Nem akarom befejezni a tanítást, se a rúdsportot, de azzal, hogy ezt a megfelelő helyre raktam az életemben, sokkal kiegyensúlyozottabbá váltam. Már nem akarom a teljes életem erre áldozni.

Mit jelent számodra az edzés csendje? Küzdés önmagaddal, vagy inkább egy spirituális utazás?

Ahogy a küzdelemről beszéltünk, láttam magam előtt a falakat, amelyeket mindenki más csak akadálynak nevezne. Neki azonban mindegyik fal átjáró. Olyan, mintha a nehézségekben is otthonra lelne, mintha a fáradtság és a kétely csupán újabb terepei lennének a győzelmének. Hallgatom, és közben azon tűnődöm: vajon bennem miért törik meg olyan könnyen a lendület? Ő viszont úgy tartja a ritmust, mintha a kitartás nem volna más, mint lélegzet: természetes, szükséges, elengedhetetlen.

Milyen érzés szembesülni azokkal, akik kételkednek benned – és hogyan alakítod át a kételyüket erővé?

A lehető legkevesebbet foglalkozom másokkal. A saját életemért én vagyok felelős, az ő gondolataik pedig nem az enyémek. Így nincs kinek a véleményével küzdenem.

Volt már, hogy előítéletekkel kellett szembenézned az emberek tájékozatlanságából fakadóan? Hogyan kezelted ezt?

Hál Istennek személy szerint nem! Láttad már ezeket a vállakat? – befeszít. – Az emberek elsőre a sportolót látják bennem és inkább kíváncsiak, hogy mivel foglalkozom. A múltkor egy üzletben például egy ismeretlen néni fogta meg a bicepszem – nevet.

Ha az eddigi karriered egy vers lenne, szomorú, vagy vidám lenne?

Milyen színekkel és hangokkal jellemeznéd a mozgásod?

Színek? Hm, türkiz, fűzöld, narancssárga, napsárga, néhol fekete pöttyökkel.Van egy zene, ami világ életemben meghatározó volt. „A mindenség elméletének” főcímdalát szerintem nekem írták. Az olyan Dottis – mosolyog.

Amikor a mozgásról, mint versről beszél, bennem is megszólal egy dallam. Látom, ahogy a teste sorokat ír a levegőbe, minden lendítés, minden spicc egy újabb rím. A sport így válik költészetté: ritmussá, amely nemcsak a nézőtéren hallatszik, hanem bennünk is visszhangzik. Miközben hallgatom őt, rádöbbenek, hogy talán a saját hétköznapi mozdulataimban is ott bujkálhat a költészet – ha észre merem venni.

Milyen utat látsz magad előtt: felfelé törő csúcsokat, vagy inkább egy lassan kitáguló horizontot?

Úgy érzem, már másként mászom meg a hegyeimet.

Azt hiszem a céljaim elértem versenyzőként és elégedett vagyok ezzel. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem akarok többet, vagy nem akarok újra és újra saját magam legjobb verziója lenni, de már másképp.

Mit szeretnél, hogy mások magukkal vigyenek abból, amit belőled látnak?

Próbálod ezt a szemléletet a tanítványaidnak is átadni? Nagyon spirituális a hozzáállásod, nyitottak erre a diákok?

Úgy érzem mindenkivel megtalálom a megfelelő mélységeket a kommunikációmban. Sok mindenben számíthatnak rám és mint edző és, mint ember is itt vagyok nekik.

Szeretnék rámutatni arra, hogy másképp is lehet.

De természetesen nem vagyok hittérítő, és ez nem egy szekta! – nevet.

Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb versenyzőként? Miért?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert rögtön öt ilyen is eszembe jut. Mindegyik másért különleges és én mindegyikre büszke vagyok.

És edzőként?

AZ ÖSSZESRE! KORTÓL, NEMTŐL ÉS MINDENTŐL FÜGGETLENÜL!

Hiszen az én alkotásaim viszik színpadra, ez pedig a leggyönyörűbb gesztus, amit egy versenyző az edzőjéért tehet. Megtiszteltetés, hogy engem választottak erre.

Nagy felelősség és temérdek bizalom. Igyekszem mindenkiből a legjobbat kihozni.

Mennyiben teszi neked különlegessé a 2025-ös évet, hogy idén itthon lesz a rúdsport világbajnokság?

Anyagilag bizonyosan kisebb teher lesz. Nem kell annyit költeni szállásra és utazásra. – nevet.

Idén olyan produkcióval készülök, amire senki nincs felkészülve. Még én sem. Biztos vagyok benne, hogy felejthetetlen év lesz!

El tudod képzelni, hogy rúdsport olimpiai sportág lesz még életedben?

Azok akik nincsenek benne, nem látják, mennyire komplex sport ez, hogy micsoda felkészülést igényel és mennyire keveset szabad benne hibázni. Szerintem egy esélyt megérdemelne mindenképpen az olimpián, de sajnos az emberek többségében, hiába a XXI. század felvilágosult társadalma, már maga a rúd megemlítése is előítéleteket ébreszt.

Amikor az utolsó szava elhangzik, csend telepszik közénk. Tudom, hogy nem csupán a sportjáról mesélt, hanem arról is, hogyan lehet embernek maradni egy világban, ahol sokszor könnyebb lenne feladni. A kitartás, amely belőle árad, bennem is visszhangot ébreszt: mintha egy darabot nekem is átadna abból az erőből, amelyet annyira csodálok. Így állunk most: ő a színpadon, én a monitor előtt – de mindkettőnk útja a szabadság felé vezet.