Maratoni küzdelmet és igazi drámát hozott az idei NBA-finálé

Mindent elmond ennek a döntőnek az izgalmi faktoráról és a fordulatosságáról, hogy még az első mérkőzés után arról szóltak a hírek, hogy aggasztóak a televíziós nézettségi adatok, a hetedik találkozóra megérkezett a közönség, és már nézettségi rekordokról lehetett beszélni. Persze nem minden a nézettség, de ez is jó indikátora annak, hogy ugyan egy semleges néző számára nem feltétlenül ez tűnt a legizgalmasabb párosításnak, maguk a mérkőzések a szkeptikusokat is meg tudták győzni. Két olyan csapat találkozott, akiket nem sorolunk az NBA klasszikus franchise-ai közé, de hoztak egy olyan döntőt, amire sok év után is emlékezni fogunk.

Előzetesen még a szakértők sem jutottak konszenzusra azzal kapcsolatban, hogy vajon melyik csapat tekinthető a párharc esélyesének. A szezon során egyértelműen az OKC tűnt nemcsak az Indianánál jobbnak, hanem az egész ligában kevés olyan együttest lehetett találni, amelyet Mark Daigneault együttese elé soroltunk volna. A playoff első körében lesimázták a Memphis Grizzlies-t, majd egy nagyon nehéz párharc jött a Denver Nuggets ellen.

A szakértők arról szoktak beszélni, hogy minden NBA-bajnoknak túl kell esnie egy olyan összecsapáson, ahol valóban megérinti őket a kiesés szele, és igazi bajnoki karaktert kell mutatniuk. Shai Gilgeous-Alexanderék számára a Denver váratlanul nehéz feladatot jelentett, de amikor kellett, ők voltak élesebbek, ki tudták ütni a rutinosabb gárdát. A főcsoportdöntőben megint csak az volt a kérdés, hogy nyer-e egyáltalán meccset a Minnesota Timberwolves.

A másik oldal útja különös módon talán még egyértelműbb volt. Az ismét sérülések által sújtott Milwaukee Bucks nem volt valódi vetélytárs az első körben az Indiana Pacers számára, ahogy eggyel később a Cleveland Cavaliers sem. A New York Knicks már eggyel keményebb dió volt, részben azért, mert a narancssárga-kékek most érezhetően tényleg elhitték, hogy ez akár az ő szezonjuk is lehet. A Knicks derekasan próbálkozott, de be kellett látni, hogy ebben a pillanatban a Pacers volt, 4–2-vel jutottak tovább Rick Carlisle-ék.

Fantasztikus találkozóval indult a finálé, a Pacers nagy meglepetésre rögtön el tudott hozni egy meccset az Oklahoma City Thunder otthonából, a Paycom Centerből. Hiába vezetett a végjátékra fordulva 108–99-re az OKC, a végén Tyrese Haliburton egy utolsó másodperces kosárral tett pontot a mérkőzés végére.

Haliburton egyértelműen kulcszereplője volt ennek a finálénak, meg úgy általánosságban az NBA idei szezonjának. Sok kritikát kapott azért, mert nem tudja sem játékban, sem vezetői karakterben azt hozzátenni a csapathoz, ami szükséges lenne, a döntőben azonban egyértelműen rácáfolt ezekre a bírálatokra, még ha végül sérülése miatt a legfontosabb pillanatokban nem is tudott ott lenni a csapatának (erről később bővebben).

A következő két mérkőzésen testvériesen osztoztak a csapatok: 123–107-tel nyerte a második meccset az OKC, Shai Gilgeous-Alexander 34 pontja és 8 asszisztja kulcsfontosságú volt.

A harmadik találkozón a későbbi MVP halványabb volt, így Benedict Mathurin, Pascal Siakam és a már sokat emlegetett Halliburton vezetésével ismét a Pacersnél volt az előny.

Jött az első duplázás, az OKC két meccsen is magabiztosan nyert, aminek a már méltatott Gilgeous-Alexander mellett olyan letéteményesei voltak, mint Jalen Williams, aki a hatodik meccs kivételével nagyon magas átlagszínvonalat hozott a fináléban, illetve Alex Caruso, aki elképesztően hasznos kiegészítő ember volt a szezonban.

A döntő hetedik meccse pedig annál is drámaibb lett, mint amire egy mindent eldöntő meccstől egyébként is számítanánk. Az első negyedben Tyrese Halliburton elhagyta a labdát, és bár egy ideig reménykedhettünk abban, hogy csak elcsúszott, hamar látszott, hogy nagy a baj. Csak erős idegzetűeknek ajánlom, hogy megnézzék a felvételt, főként mert mutatják a játékos arcát, aki rögtön pontosan tudta, hogy milyen súlyos a helyzet. Haliburton esete ismét a felszínre hozta azt a kérdést, hogy meddig lehet feszíteni a húrt, és nem értük-e el azt a pontot, amikor már a játékosok egészsége forog veszélyben, az achilles-sérülés ugyanis tipikusan olyan, aminek köze lehet a túlterheléshez.

Egy ilyen eset természetesen mindkét csapatot megzavarja, és ez hosszú percekig érződött is a találkozó színvonalán. A félidőben még egy ponttal vezetett a heroikusan küzdő Pacers, de az OKC megrázta magát, a végjátékban már nem is volt igazi kérdés. A szakértők pedig jórészt egyetértenek abban, hogy ha nüanszok is döntöttek, alapvetően a némileg jobb csapat nyerte azt a finálét, még ha persze senki sem így akar befejezni egy döntőt.

A Sport TV még a döntő utolsó meccse előtt kigyűjöttte, hogy a finálébeli hetedik meccs valóban kuriózumnak számít a legrangosabb kosárlabdaligában. 1951 és 1978 között tizenkét ilyen hosszúságú döntőt rendeztek, a ‘80-as években a Los Angeles Lakers és a Detroit Pistons vívott hasonló csatákat, 1994-ben a Houston Rockets és a New York Knicks párharca jutott el idáig, majd 2005 és 2016 között négy finálé is elhúzódott a mindent eldöntő összecsapásig.

Ezek a döntők olyan emlékezetes pillanatokat adtak a sportágnak, mint a 2010-es maratoni Lakers-Boston Celtics csata, vagy a 2016-os Cleveland Cavaliers bajnoki cím, amikor LeBron Jamesék 1–3-as párharcállásról mutattak be emlékezetes fordítást.

Van azonban egy szomorúbb apropó is, ami miatt ez a finálé a történelemkönyvek lapjára való. Halliburton sérülése felidézte, hogy korábban több klasszis szenvedett nagyon súlyos sérülést a fináléban.

1980-ban Kareem Abdul‑Jabbarnak, 1988-ban Isaiah Thomsonnak volt bokasérülése, 1989-ben Magic Johnson szenvedett hátsó combizom-sérülést, amivel jelentősen csökkentette a Lakers esélyeit a Pistons elleni fináléban, és ott volt a 2019-es finálé, amikor Klay Thompsont és Kevin Durantet is súlyos sérülés miatt kellett lehozni. 

Természetesen egy ilyen döntő után a média megrohanja a játékosokat, és bár nem minden nyilatkozat sikerült emlékezetesre, volt néhány erős mondat, amelyek hűen reprezentálták a döntő színvonalát és feszültségét. A döntő legértékesebb játékosa, Shai Gilgeous-Alexander - aki 30 pontot, 4,5 lepattanót és 5,5 gólpasszt átlagolt a hét meccsen - kiemelte a csapategységet. Ahogy a Sport TV idézte:

– ezek pedig már Pascal Siakam szavai, aki a Toronto Raptorstól érkezett a Pacershez. 

A szezonbeli Pacerst látva nem nagyon vonhatjuk kétségbe a fenti szavakat, mert egy végletekig küzdő, nagyon jó mentalitású csapatot ismerhettünk meg személyükben.

Nem nagyon kívánhat többet egy sportrajongó, mint amit ettől a párharctól kaptunk. Két remek edző, játékerőben nagyon közeli csapatok és valódi emberi dráma. Reméljük, októbertől hasonló szinten folytatódik az NBA.