Néhány napja még nyilatkozott a Blikknek a női kosarasok volt szövetségi kapitánya, Pálinkás József

Az utóbbi években kemény csapásokat kapott az élettől, de amíg tudta, megmutatta, mekkora erő lakozik még mindig benne. Hétvégén elment. Elvesztettük.

Ahelyett, hogy otthon, gondtalanul élvezhette volna a nyugdíjas esztendőket, szinte egyfolytában küzdött, hol az élettel, hol a körülményekkel... Orvosi hiba miatt három éve megvakult, de törekedett arra, hogy minél önállóban élje hétköznapjait.

Megmutatta, milyen erős a lelke – végül éppen az ereje hagyta el. Vírusfertőzést kapott, kórházba került Kalocsán, legyengült. Lábra állni sem tudott, erről beszélt alig tíz napja, amikor végre sikerült őt elérni. Akkor még a fertőző osztályon feküdt.

– Jó pár hete itt vagyok, elkülönítő szobában, éppen a második antibiotikum-kúrán esem át. Most már elmondhatom, hogy nem vagyok a mélyponton. Előfordult, hogy azt hittem, itt a vége... A telefonomat, a poharat sem tudtam felemelni. Kicsit jobban érzem magam, de újra kell tanulnom járni – mesélte akkor.

A kálváriája még évekkel korábban kezdődött: csípőprotézissel műtötték, de rosszul állapították meg a vérhígító adagját, emiatt vesztette el a szeme világát. Hazatért Dunapatajra, elsajátította, hogyan állíthatja be a hűtőszekrény hőfokszabályozóját, miként tudja párosával felhúzni a zoknijait, hogy ne fehéret vegyen fel a fekete mellé. Tavaly szeptemberben, amikor 70. születésnapját ünnepelte, viccelni is volt ereje, megjegyezve, hogy „mostantól kezdve hetvenkedik”.

De következett az újabb, szörnyű fordulat, a fertőzés.

– Összecsuklottam otthon. Valahogy az ágyamig elvonszoltam magam, de többre már nem voltam képes. A fiam talált rám, éppen jött hozzám. Sosem hittem volna, hogy valaha is ilyen helyzetben leszek – magyarázta múlt héten szerdán. – Amíg a fertőző osztályon voltam, látogatót csak úgy fogadhattam, ha beöltözött tetőtől talpig. De most átkerültem másik szobába, ahol már szabadon lehet hozzám jönni.

Még néhány napja is arról beszélt, a barátok, kollégák szeretete sokat jelentett neki, és a kosárszövetség anyagilag és orvosi segédeszközökkel is támogatta a nehéz helyzetben.

(A legfrissebb hírek itt)

– Gyakran tornászom az ágyban, és pici segítséggel már ki tudok ülni a szélére. Mivel nem látom a nővéreket, a beszédük alapján különböztetem meg őket. A mély hangúak a centerek, a közepesek a bedobók, akiknek pedig vékonyabb, ők az irányítók. Hiába, a kosárlabda most is itt van a fejemben – mondta. – Eleinte, amikor nem tudtam felvenni a telefont, rengetegen üzentek. A kórház portása is azt tudakolta, ki az, akit naponta nyolcvanan-kilencen keresnek. Nem tagadom, jól esett a szeretetük.

- A múlt héten beszéltem vele, hála istennek még meg tudtam köszönni neki, amit értem tett. Régi örök emlék, hogy amikor bemelegítettünk a válogatottnál, ő füttyszóval jelezte, mit kell csinálnunk... Sosem felejtem el a hangját. Borzalmasan fáj az elvesztése - az egykor Európa legjobbjának választott kosaras, Németh Ágnes emlékezett így mesterére.