„Úgy éreztem, vissza kell térnem, hogy befejezzük, amit elkezdtünk” – interjú Vladimir Radenkoviccsal

Korábban már dolgozott együtt Kovács Zoltánnal – miután kiderült, hogy ő lett a Diósgyőr sportigazgatója, és az is, hogy Valdas Dambrauskas nem marad a kispadon, már várta a hívását?
Hadd kezdjem azzal, nagyon örülök annak, hogy ismét itt lehetek – fogalmazott Vladimir Radenkovics. – S nagyon büszke is vagyok arra, hogy a diósgyőri vezetők újra megtiszteltek a bizalmukkal. Általánosságban mondhatom: ha valakit visszahívnak valahova, az arról tanúskodik, hogy jó munkát végzett. S nemcsak jól csinált valamit, hanem a személyisége is olyan volt, hogy örömmel látják megint a korábbi állomáshelyén.

Igaz, hogy igencsak közel állt ahhoz, hogy a Topolya vezetőedzője legyen?
Mondhatjuk, hogy közel voltam, igen. A megbeszélések jól alakultak, de konkrétum még nem volt, amikor Kovács Zoltán felhívott. Amikor elmondta, miért keres, tíz másodperc alatt eldöntöttem: vissza akarok jönni Diósgyőrbe! Örömömben először a feleségemet, majd a kollégáimat hívtam, tíz perc múlva már az is eldőlt, kikkel térek vissza a DVTK-hoz.

Mi játszódott le önben abban a tíz másodpercben?
Az emlékek peregtek le. Az első és a második szerepvállalásom idején is csodálatosan éreztem magam Miskolcon, ahogyan a családom is. Eszembe jutottak a sikerek és azok az emberek, akikkel azokat elértük. Egyszerűen úgy éreztem, vissza kell térnem, hogy befejezzük, amit elkezdtünk.

Volt-e bármilyen kérése Kovács Zoltán felé akár a kerettel, akár mással kapcsolatban?
Nekem elég volt, hogy ő hívott. Kiváló kapcsolatban állunk egymással, számomra fontos, hogy olyan sportigazgató, aki korábban labdarúgó volt, sőt legendának számított. Remélhetem tőle, hogy megfelelő támogatást nyújt és olyan döntéseket hoz, amelyek a javunkra válnak.

Februárban úriemberek módjára intett búcsút a DVTK-nak, már akkor elmondta, ha úgy hozná a sors, egyszer boldogan visszatérne. Hitte volna, hogy erre csupán négy hónapot kell várnia?
Ezt azért nem, de lám, az élet olykor furcsa dolgokat produkál. Azt ugyanakkor valóban el tudtam képzelni, hogy egy szép napon ismét a Diósgyőr edzője leszek. Mint említettem, sajnos nem tudtuk befejezni, amit elkezdtük – ki tudja, ha nincs a váltás, most az első nemzetközi kupameccsre készülnénk.

Ha nem tévedünk, a távozása után is figyelemmel követte a csapat szereplését.
Persze! A legtöbb meccsét láttam. Azt tudni kell, hogy minden edzőnek megvan a maga elképzelése. Voltak olyan mérkőzések, amelyeken jól futballozott a DVTK, voltak olyanok, amelyeken szerencséje volt, és voltak olyanok, amelyeken balszerencse sújtotta, de csak tisztelettel beszélhetek az elődöm munkájáról.

Hétfő reggel, az első edzés előtt mivel lépett be az öltözőbe, mint mondott a játékosoknak?
Hogy ne a múlttal foglalkozzunk, sokkal inkább az előttünk álló edzéssel, az előttünk álló feladatokkal. Megjegyeztem azt is, hogy a céljainkat csak úgy érhetjük el, ha győztes mentalitás jellemez minket. Ez az alapja mindennek! Úgy könnyű nyerni, ha egy csapat jól játszik, ha viszont kevésbé, na, akkor van szükség a győztes mentalitásra. Ehhez az kell, hogy minden edzésen, minden gyakorlatnál ez a hozzáállás uralkodjon.

Az előző idényben a harmadik helyen „telelt” a Diósgyőr, február közepén pedig – a dobogótól három pontra – a negyedik helyen állt, amikor elköszöntek öntől. Az eredmények kiválóak voltak, a csapat játékát azonban többször érte kritika…
Ezek a megnyilvánulások hozzám is eljutottak. Egy edzőnek nemcsak az a dolga, hogy vezesse a csapatát, hanem is, hogy elemezzen, felmérje, mire képes a rendelkezésére álló keret, milyen stílus fekszik neki. Nem tagadom, nem vagyok annak a futballnak a híve, amit az előző szezonban játszottunk, de van, ami fontosabb a látványnál. Miután a Diósgyőr visszajutott az első osztályba, az első évben a bennmaradás és a stabilitás megteremtése volt az elsődleges, a másodikban nyílt lehetőség arra, hogy meglepetést okozzunk – úgy vélem, nem is voltunk távol ettől. Nem az volt a lényeg, milyen focit játszunk, hanem az, hogy minél több pontot szerezzünk. Közben azért igyekeztünk lépésről lépésre változtatni a játékunkon is.

Ha már itt tartunk: mi az ön stílusa?
Azt szeretem, ha magasam letámadunk, ha nyomás alatt tartjuk az ellenfelet, ha minél többet a támadóharmadban tartózkodunk, és ha elveszítjük a labdát, azonnal megpróbáljuk visszaszerezni. Ez az én álmom. Jóllehet nem azért jöttem ide, hogy álmodozzak – az vezérel, hogy a keretből kihozzam a legtöbbet. A célunk az, hogy a drukkereket boldoggá tegyük, és hogy a bajnokság végén mindannyian elégedettek legyünk.

Ez a cél elérhető úgy is, hogy – a Magyar Labdarúgó Szövetség ajánlásának megfelelve – öt magyar labdarúgót vetnek be?
Én hiszek a magyar futballistákban, nekem nem jelent problémát, hogy játszatni kell őket. Sok a tehetséges és a megfelelő minőséget képviselő magyar játékos az öltözőnkben. Úgy érkeztem ide, hogy tisztában voltam a szabállyal, természetesen elfogadom és be is tartom.

Mit gondol, ha minden jól megy, hol végezhet a DVTK?
Nem vagyok az a típus, aki szeret messzire tekinteni, napról napra, mérkőzésről mérkőzésre gondolkodom. Jelen pillanatban az a legfontosabb, hogy a felkészülésünk jól sikerüljön és letegyük azokat az alapokat, amelyre aztán építhetünk. Szeretnénk, hogy olyan stílusa legyen a csapatnak, amely felismerhetővé teszi mindenkinek, ha valaki kívülről lát minket, tudja, hogy ez a Diósgyőr!

Nem tart attól, hogy legutóbb túl magasra tett a lécet?
Nem! Hiszek magunkban, hiszek a munkánkban, és abban, hogy maradandót alkotunk. Dolgoztam itt, ugyebár, már kétszer is, tudom, mit jelent a városban és a környéken élőknek a DVTK. A foci a drukkerekért van, a tőlük kapott motiváció visz minket előre. Speciális erő érkezik a lelátóról, rengeteget jelent nekünk a szurkolók támogatása – ezért is szeretnénk valami különlegeset adni nekik.

EZT OLVASTA MÁR?