Sajnáljam Dárdait?

Amikor a Hertha néhány hete sorozatban sokadik vereségét szenvedte el, és visszacsúszott a bajnoki tabella utolsó helyére, azt gondoltam – és nyilván ezt gondolták a berlini klub drukkerei is –, hogy ennél rosszabb már nem jöhet.

Ugyan a mélyponton újra leszerződtetett Dárdai vezetésével újabb két meccset veszített a Hertha, de legutóbb a Stuttgart ellen végre lezárult a nyolc meccsből álló nullapontos sorozat, s bár a győzelem ellenére is tök utolsó a csapat, hirtelen a szurkolók elkezdték rózsaszínben látni a világot, s a hurráhangulat péntek estig, a Köln elleni soros bajnoki meccsig biztosan kitart.

Legalábbis azoknak, akik nem látnak az orruknál (a zöld gyepnél) tovább!

Az elmúlt napokban ugyanis kiderült: a csapattal van még a legkisebb gond a klubnál, messze-messze nem az a legrosszabb forgatókönyv, hogy a Hertha a 2023/24-es idényt a Bundesliga2-ben kezdi.

Áll a bál az összes fronton: a vasárnapi közgyűlés előtt mindenki mindenkit támad, és a Német Labdarúgó Liga illetékeseinek megszólalása alapján simán elképzelhető, hogy bármi lesz az eredmény a pályán, licenc híján (mert ennek feltételinek teljesítésétől nagyon messze van jelenleg a Hertha) profi ligának a közelébe sem engedik a csapatot.

Azon gondolkodom, hogy ebben a helyzetben mit érezhet Dárdai. Nem foglalkozik az egésszel, van elég gondja a csapattal? Foglalkozik vele kényszerből, mert a klubház ettől zeng? Idegeskedik, hogy ha bent is tartja a csapatot, akkor sem lesz munkája? Vagy épp ellenkezőleg: esetleg még örül is neki, mert így kisebb a figyelem, kisebb a nyomás rajta?

Őszintén szólva nem tudom magam Dárdai helyébe beleképzelni, csak kívülről látom a helyzetet. És azt gondolom: semmiképp nem kell sajnálnunk Dárdait. Közönségkedvenc, simán megbocsájtják neki – ezt sokan sokféleképp kifejezték már –, ha kiesik a csapat, nagyon szépen megfizetik azért a hat meccsért, amennyire elvállalta az edzősködést az első csapatnál, és bár nyilván vérezne a szíve, ha nem kapna licencet szeretett klubja (plusz Márton – és esetleg Bence – fiának is új egyesületet kellene keresnie), anyagi gondjai biztos nem lennének, és maradna elismert, köztiszteletben álló szakember.

Szóval szerintem van miért irigyelni a trénert, de akik irigylik, azok egy dolgot ne felejtsenek el! Dárdai negyedszázadnyi kőkemény (és sikerekben gazdag) munkát tett bele abba, hogy most ilyen helyzetben van.

Nem irigyelni kell, hanem utána csinálni!