)
)
Ömlenek, zúdulnak ránk a lélekromboló hírek. Mintha lavina sodorna bennünket, ám ha túléljük, akkor felállunk, leporoljuk a havat magunkról, s megyünk tovább, mintha mi sem történt volna. Már nem rémiszt meg, ha járványról, háborúról, inflációról, egyre nagyobb szegénységről beszélnek hozzánk.
Megszoktuk a rosszat, mintha ez lenne a sorsunk.
De vajon felkapjuk-e a fejünket a jóra? Észrevesszük-e, ha olykor aprócska boldogságmorzsák gurulnak körülöttünk? Felfogjuk-e, mit érezhet most Csollány Judit, aki két gyönyörű kamasz lányt nevel, s aki tavaly januárban temette el élete párját, Sydney tornászbajnokát, Csollány Szilvesztert? Látjuk-e a szemében a megkönnyebbülést, hogy nem kell kiköltözniük valahová a semmibe a hitellel terhelt soproni házból – amelynek már nem tudták fizetni a törlesztőrészleteit.
Valaki megtette ezt helyettük.
Átérezzük-e a hírcunami közepette, hogy az összefogás vagy az emberi jóság még ma is csodákra képes?
Semmi baj, megyünk tovább.
Ez volt az 51 évesen elhunyt sportoló szavajárása. S a kéz, amellyel a gyűrűt markolta, most mintha onnan fentről segítette volna a családját.
Judit, az özvegy sírva-nevetve mondhat köszönetet.
A lavinát is túl lehet élni.
)
)
)
)
)
)