Mit hozhat a sorsdöntő Magyarország–Írország vb-selejtező?

A találkozó tétje óriási, hiszen Marco Rossi együttese saját kezében tarthatja a továbbjutást, míg az írek idegenben próbálnak bravúrt elérni, egy olyan játékstílussal, amely az elmúlt meccseken egyszerre jelentett számukra kapaszkodót és korlátot. A kérdés az, hogyan tudja Magyarország kihasználni azokat a területi és szerkezeti gyengeségeket, amelyek riválisa vizualizációin is egyértelműen kirajzolódtak.

Az ír válogatott játékát továbbra is egy nagyon markáns, könnyen felismerhető struktúra határozza meg: a csapat minden labdabirtoklási fázisban a jobb oldali túlterhelésekből, a felívelt labdákból, valamint a második labdák megszerzéséből próbál előnyt építeni. Ezt a megközelítést nemcsak a mérkőzéseik dinamikája, hanem a statisztikai vizualizációk is egyértelműen visszaigazolják. A várható veszély hőtérképe szinte teljes egészében a szélekre koncentrálódik, különösen a jobb oldali sávban, míg a tengelyben alig jelenik meg komoly fenyegetés – ez az egyik legkarakteresebb jegye a válogatott támadójátékának. 

A passztérkép is ezt támasztja alá, hiszen a játék Collins és Doherty irányába terelődik, miközben a bal oldal és a középső sáv kevésbé domináns az ellenfél térfelén. A támadóharmadba vezető tipikus passzok többsége hosszú, felívelt labda, amely a második labdák megszerzésére épít. 

Az ír válogatott előrejátékának minősége is kiegyensúlyozatlan: az xT-rangsor alapján a veszély nagy része a szélsőjátékosokhoz kapcsolódik, míg a támadóharmad közepéről alig érkezik kreativitás vagy váratlan megoldás. A keresztlabdák gyakorisága és minősége azonban a csapat egyik legfőbb erőssége marad, különösen a légipárbajokban való kiemelkedő hatékonyság miatt. Ezt a pontrúgásszituációk is megerősítik: az írek jól kidolgozott sarokrúgásvariációkat alkalmaznak, amelyeknél tömegesen érkeznek az ötös környékére, kihasználva fizikális fölényüket és az ellenfelek térbeli hibáit. 

Az összevont xT-hőtérkép jól mutatja, hogy Írország ellenfelei következetesen ugyanazt a gyenge pontot támadták: az ír szempontból bal oldali védelem mögötti félterületet, ahol az írek rendszeresen maradtak késésben az átmenetek és a második labdák levédekezése során. A legtöbb veszélyt ez az övezet generálta, hiszen Portugália, Örményország és Magyarország is könnyen jutott mélységbe visszalépő csatárral vagy a szélső védő mögé játszott passzokkal. A tengely jóval kevésbé volt támadható, így az ellenfelek tudatosan izolálták és bontották a bal oldali struktúrát, ez az egyértelmű mintázat erős taktikai iránymutatást jelent a magyar válogatottnak

A progresszív passzok ponttérképe egyértelműen kirajzolja, hogy az Írország ellen játszó ellenfelek elsődlegesen a pálya jobb oldali félterületét és a széleket támadták. A zöld pontok nagy tömegben jelennek meg az ír bal oldali védekező blokkja előtt, ami arra utal, hogy az ellenfelek rendszeresen tudtak nyomás alatt is pontos előre passzokat játszani ebben a zónában. Ezzel szemben a pálya középső tengelye feltűnően ritkábban szerepel a mintázatban, vagyis az írek középső védekezése annak hatékonysága miatt kevésbé volt megtámadva, a csapat viszont nem tudta kizárni a szélső területek mélységi megjátszását. A ponttérkép azt is mutatja, hogy a sikertelen progresszív passzok túlnyomó része szintén ezen a jobb oldali csatornán érkezett, ami arra világít rá, hogy az ellenfelek szisztematikusan próbálták bontani ugyanazt a gyenge zónát még akkor is, ha ezek egy része nem volt pontos. A mintázat teljes mértékben illeszkedik az xT-hőtérkép üzenetéhez: Írország ellen a támadások elsősorban a jobb oldali mélység felé épültek, ahol a védelem legkönnyebben volt feltörhető. 

A magyar válogatott xT-hőtérképe két kiemelkedően veszélyes támadózónát rajzol ki: a jobb oldali félterület magas szekcióját, illetve a bal oldali mélyebb támadóterületet. A jobboldali csatornában létrejövő intenzív jelenlét egyértelműen arra utal, hogy a csapat gyakran vezeti ide a labdát progresszió során, majd innen próbál a tizenhatos előterében vagy az oldalvonal mentén veszélyeztetni. Ezzel párhuzamosan a bal oldalon egy mélyebben elhelyezkedő, de hasonlóan magas xT-értéket mutató zóna jelenik meg, amely a visszalépős, kombinációs játék és a korai beadások, középre húzott passzok szerepét erősíti. A középső tengely ehhez képest alacsonyabb terhelésű, ami azt jelzi, hogy a magyar csapat ritkábban épít direkt centrális támadásokat, sokkal inkább a két oldalt használva hozza létre a legnagyobb fenyegetést az ellenfél kapujára. 

A progresszív passzok eloszlása jól mutatja, hogyan próbálja a válogatott hatékonyan feljebb juttatni a labdát. A középső zónából induló hosszabb diagonális átadások elsősorban olyan játékosoktól érkeznek, akik stabilan szerepet kapnak a labdakihozatalban: a mélységből visszalépő Schäfer András, valamint a bal oldalon játszó Kerkez Milos vagy Nagy Zsolt rendszeresen indítják játékba a szélső félterületek felé mozgó társakat. 

A támadóharmadban két markáns útvonal rajzolódik ki: a jobb oldal felé továbbított passzok, amelyek elsősorban Bolla Bendegúzt veszik célba, illetve a bal oldali átlós előrepasszok, amelyek gyakran a lendületből érkező Kerkez Milos érkeznek. Ezek a kapcsolatok számos esetben közvetlenül vezetnek támadásbefejezést előkészítő szituációkhoz. A mintázat összességében arra utal, hogy a válogatott tudatosan törekszik a félterületek gyors elérésére és az ott kialakuló strukturális előnyök kihasználására. 

A kulcspasszok eloszlása világosan mutatja, hogy a magyar válogatott támadásépítése legnagyobb arányban a jobb oldali félterületben koncentrálódik. Ezekben a zónákban Szoboszlai Dominik és Bolla Bendegúz a két legaktívabb előkészítő, az ő játékkapcsolatuk különösen fontos taktikai elem a csapat számára: Szoboszlai gyakran lép be a tizenhatos előtti területre, ahonnan élesen a kapu elé vagy a hosszú oldal felé játszik, míg Bolla rendszeresen biztosítja a szélességet és pontos visszagurításokkal vagy keresztpasszokkal hoz helyzetbe társakat. 

A mintázatokból jól látszik, hogy a magyar csapat tudatosan próbálja a szélső-félterületi kombinációkat helyzetekké alakítani: a bal oldalról érkező átforgatások után a jobb oldali csatornában felgyorsuló akciók többnyire Sallai Roland vagy Varga Barnabás beindulásait keresik. Bár a befejezések nem mindig eredményeznek tiszta ziccert, a kulcspasszok iránya és gyakorisága azt mutatja, hogy a válogatott egyik legfőbb helyzetkialakítási zónája továbbra is a jobb oldalon található. 

A vizualizációk egymásra épülő mintázata egyértelmű támadási profilt rajzol ki: Magyarország előrejátéka a jobb oldal következetes túlterhelésére (rugalmas pozíciós játék) és a félterületek hatékony használatára épül. A csapat veszélye rendszerint ebből a zónából indul, amit a progresszív passzok átlós irányai és a végjáték előtti kulcspasszok koncentrációja is visszaigazol.

A jobb belső csatorna így nemcsak területnyerésben, hanem az utolsó passzok kiosztása szempontjából is meghatározó, miközben a rest defence stabil alapot biztosít labdavezetés esetére. Az összkép egy tudatosan felépített támadójátékot mutat, amely jól illeszkedik a válogatott magyaros játékstílusához.