„A foci észjáték is, nem árt, ha néha használod a fejed” – Szappanos Péter a kifogott büntetőkről, büszkeségről és a birkák számolásáról

Kezdjük a végén: milyen volt tizenegyespárbaj?
Utólag már azt mondom, hogy jó!

Előtte mit érzett?
Ha a végén a büntetők döntenek, az mindig kétesélyes, az első rúgás előtt ötven százalék esélyed van arra, hogy nyersz. S ugyanannyi arra, hogy nem… A legtöbbször lutri.

Azért mindjárt az első lövést megfogta.
Alekszandar Pesicsből alaposan felkészültem… Már meccs közben is bennem volt, hogy ha esetleg Varga Barnabás, vagy ő tizenegyest végez el, mit tegyek. Ámbár Barni ebből a szempontból kifejezetten nehéz eset. Vele vagyok annyira jóban, hogy már huszonnyolcszor átbeszéltük, kinek mi játszódik le a fejében ilyenkor. Ő az utolsó pillanatban dönti el, hova rúgja a labdát – ha szerencséd van és eltalálod az irányt, talán tudsz védeni. Pesics viszont jó néhányszor lőtte már középre, nem rosszból mondom, de van akkora egója, hogy gondoltam, ezúttal is oda akarja. Elárulom, a játékosok egyéniségét is szoktam nézni, és ő pont olyan, aki bevállalja a nagyobb kockázatot. Aki el akarja venni a magyar gólkirálytól, a válogatott csatárától a büntetőt, annak van önbizalma… S az ilyen futballisták szoktak úgy dönteni, hogy középre lövik a labdát. A foci észjáték is, szóval, nem árt, ha néha használod a fejed. Szerencsére tanúim is vannak arra, hogy már a két nappal meccs előtt bemondtam, ha tizenegyeshez jut, Pesics középre rúgja.

Ez a bravúr mekkora lökést adott a társainak?
Örültem annak, hogy miután Windecker József értékesítette a maga büntetőjét, az első sorozatot követően már nálunk volt az előny. Erre már alapozhattunk a folytatásban. Minden sorozat végén vezettünk, az ötödik után pedig meg is nyertük a párharcot. Ha már itt tartunk, szeretném kiemelni Vécsei Bálintot, aki a tavalyi döntő és a múlt szombati meccs után nagyon, de nagyon megérdemelte, hogy az ő góljával hódítsuk el a kupát.

Izgult, amikor csapattársa odaállt az utolsó kísérlethez?
Biztos voltam abban, hogy berúgja! Mondom, azok után, hogy az előző fináléban és a hétvégi mérkőzésen is kiállították, ez járt neki. Még nem beszéltem vele erről, de szerintem ezzel óriási teher esett le róla.

Nem zavarta, hogy a Fradi-tábor előtt kellett védenie a tizenegyeseket?
Egyáltalán nem. Nemigen bosszant fel, ha kórusban szapulnak, sőt inkább felspannol. Ha a saját szurkolóink szidnának, százszor jobban megviselne. Ha az ellenfél drukkerei találnak meg, az arra is utalhat, hogy lehet, valamit jól csinálsz. Nem is foglalkoztam azzal, hogy mi van a lelátón, csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél több ferencvárosi játékos eszén túljárjak. Hála az égnek, kettőén is sikerült.

Közben volt-e bármilyen kommunikáció a Fradi kapusa, Dibusz Dénes és ön között?
Akkor már nem. Előtte azért mondtuk egymásnak, hogy hajrá! Nem titok, nagyon jó viszonyt ápolunk, a vasárnapot is együtt töltöttük, úgy váltunk el, hogy legközelebb szerdán, a döntőben találkozunk, igaz, azt nem gondoltam, hogy ilyen drámai lesz a vége. Kismilliószor játszottunk már egymás ellen, volt, hogy az ő csapata győzött, volt, hogy az enyém – azért felemelő érzés büntetőkkel megnyerni egy kupadöntőt.

Beszéljünk a meccs elejéről is, méghozzá arról a szituációról, amelynél Varga Barnabás ziccerért hárította.
Tisztára játszotta magát Barni, viszonylag közelről lőhetett, kézzel tudtam védeni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az első húsz percben megúsztunk két-három meleg helyzetet. Más kérdés, hogy amíg a korábbi mérkőzéseken hét-nyolc védést kellett bemutatnom, ezúttal nem volt annyira szükség, ez a meccs inkább a légi párbajokról szólt, sok beadásra kellett kijönnöm, rengeteg kirúgás volt. El is fáradtam, szerencsére csütörtökre szabadnapot kaptunk, legalább édes lesz a pihenés!

Melyik volt a nagyobb katarzis, a tavalyi döntő, vagy a mostani?
Bár mindkettőt megnyertük, különbség akad bőven. Egy éve már az első félidőben emberhátrányba kerültünk, tizenegyest is rúghatott a Fradi, hogy aztán a hosszabbításban megszerezzük a győzelmet. Innen nézve az nagyobb katarzis volt, de erre a sikerre is roppant büszkék lehetünk, és természetesen azok is vagyunk. Most még nehéz szavakba önteni, mennyire örülünk, annyira kimerültünk, hogy alighanem csak néhány nap elteltével fogjuk fel, mit vittünk véghez megint. Hiszen egymás után kétszer győztük le a Ferencvárost a Magyar Kupa döntőjében, úgy vélem, ez valóban okot a büszkeségre Még akkor is, ha az elmúlt évek eredményei arról tanúskodnak, hogy teljesen kiegyenlítetté vált ez a párharc. Megjegyezném, nincs semmilyen ellentét a két csapat között, mi több, a Fradi vitathatatlanul Magyarország legjobb klubja, éppen ezért hatványozottan jó érzés legyőzni.

A büntetőket elkerülhették volna, ha a kilencvenharmadik percben nem kapnak gólt… Az ellenfél egyenlítése után hevesen reklamáltak Pintér Csaba játékvezetőnél – utólag elárulhatja, valóban szabálytalankodott önnel szemben Kristoffer Zachariassen?
Nem szeretném kommentálni az ítéletet. Jó kapcsolatot ápolok az összes bíróval, kölcsönösen tiszteljük egymást, és pont azért nem akarok ezzel kapcsolatban semmit sem mondani, mert ezt a korrekt viszonyt szeretném megőrizni.

Egy győzelemre van szükségük a bajnokságban ahhoz, hogy a tabellán elfoglalt harmadik helyet is megőrizzék. Ha a kupaarany bajnoki bronzzal párosul, kijelenthető, hogy a télen megérte hazatérni Szaúd-Arábiából?
Ebben a szezonomban megint volt minden, mint a búcsúban, de azért várjuk meg, hogy tényleg a miénk legyen az a bronz, a birkákat is este számolják… Mindamellett nem tagadom, amikor január végén utaztunk haza a családdal és tizenhét csomaggal, nem gondoltam volna, hogy májusban kupagyőzelmet ünnepelhetek, szóval, igen, megérte. Az elmúlt hónapokban visszajött a futball szeretete, újra megtapasztalhattam, milyen csodálatos érzés nyerni. Arról nem szólva, hogy remek közösségbe kerültem ismét, a többiek úgy fogadtak, mintha tavaly nyáron el sem mentem volna. Rendkívül hálás vagyok a klubnak, hogy azt a szituációt, amelybe odakint keveredtem, így oldotta meg, talán hozzátehettem, azzal, hogy az Al-Fateh kölcsönadott, nemcsak én jártam jól, hanem a Paks is. Január utolsó napjaiban rövid idő volt arra, hogy megoldást találjunk egy nehéz helyzetre, köszönöm a menedzseremnek és Haraszti Zsolt ügyvezető úrnak, hogy a maximumot hozta ki belőle. A többi már rajtam múlt és a csapaton.

Miközben beszélgetünk, a kezében szorongatja a meccs legjobbjának járó különdíjat. Hova kerül majd?
A tavalyi mellé… Örülök, hogy kettő díszeleghet egymás mellett, de hogy őszinte legyek, most nem számítottam rá. A tavalyi döntőben sokat voltam foglakoztatva, akadt néhány nagy védésem, ezúttal abszolút meglepetésként ért, hogy én kaptam. Nagy büszkeséggel tölt el, de a legfontosabb az volt, hogy miénk legyen a serleg! Mondtam is a srácoknak a kezdés előtt, teljesen mindegy, hogyan nyerünk, csak a végén akasszák a nyakunkba az aranyérmet, csináljuk meg valahogy! Hát megcsináltuk.

EZT LÁTTA MÁR?