Magyar–ír: ötgólos dráma zárta a vb-selejtezőt

A magyar válogatott több lövést és több tizenhatoson belüli érintést jegyzett (20–12), mégis az ír csapat alakított ki minőségibb helyzeteket, amit a 2,30-as xG-érték is alátámaszt a mieink 1,19-as értékével szemben. A különbséget végül az ír hatékonyság és valamint a kulcszónák jobb kihasználása jelentette 

Magyarország xT-eloszlása alapján a jobb félterület jelentette a támadások elsődleges fókuszát. A progressziók rendszeresen innen indultak, gyakran a szélső védő–támadó középpályás kapcsolatából. A tizenhatoson belüli érintésszám magas volt, ami a strukturált labdajáratás eredménye, ugyanakkor ezek többnyire szűk szögekből vagy nyomás alatt érkeztek. Ez magyarázza, hogy a nagy mennyiségű kapu elé jutás ellenére a helyzetek minősége (xG/lövés) elmaradt az ír értéktől. 

A magyar válogatott progresszív passzainak hőtérképe egyértelműen mutatja, hol épült fel a támadójáték súlypontja. A legnagyobb előre játék a jobb félterületben koncentrálódott, ahonnan a csapat rendszeresen mélységbe tudott fordulni és területet nyert az ír védelem ellen. A kiemelt nyilak jól jelzik a fő passzirányokat: a középső harmadból elindított, jobbra húzott gyorsítások adták a támadások gerincét. A bal oldal inkább támogató szerepkörben maradt, míg a valódi veszély a jobb oldali kombinációkból érkezett. 

A kulcspasszok térképe egyértelműen kirajzolja, honnan érkezett a magyar csapat valódi gólveszélye. A legtöbb kiemelkedő minőségű átadás a jobb oldali félterületből indult, ahol a játékosok rendszeresen találtak réseket az ír védelmi vonal között. Ezekből a zónákból pontos, kapu felé érkező labdák alakultak ki, amelyek közvetlen lövési szituációt teremtettek. A bal oldal inkább előkészítő funkciót töltött be, míg a döntő átadások súlypontja egyértelműen a jobb oldali kombinációkra épült. 

A kevés ír lövés ellenére a kapu előtti terület folyamatosan veszélyben volt. A próbálkozások szinte mind közvetlenül a tizenegyespont környékéről érkeztek, ahonnan a helyzetek természetüknél fogva magas minőségűek voltak. A magyar védelem gyakran túl mélyre szorult, így az ellenfél könnyen jutott el a kapu előtti centrális zónákba. Ez a lövéstérkép jól érzékelteti, hogy Írország nem mennyiségben, hanem a helyzetek tisztaságában múlta felül a magyar csapatot és végül ez döntötte el a mérkőzést. 

A magyar támadások területi súlypontja határozottan a jobb oldalon jelent meg: szinte minden felvezetés ebbe a zónába torkollott, ami jól visszaadja a csapat előkészítésének domináns irányát. Bár a megjátszott területek következetesek voltak, a végső minőségi áttörés sokszor mégis elmaradt.

Ha megnézzük, hogyan próbálta Magyarország továbbvinni a játékát ezekből a kiemelten használt zónákból, egy nagyon tudatos, oldalra és előre húzó ritmus rajzolódik ki. A labdavezetés iránya szinte minden alkalommal ugyanazt a gondolatot ismétli: gyorsítani az utolsó harmadban, még azelőtt, hogy az ír védelem átrendeződhetne. 

A két vizualizáció együtt egy olyan támadási profilt ad ki, amely nem a kiszámíthatatlanságból él, hanem a következetes ismétlésből: ugyanabban a zónában felgyorsítani, ugyanarra a vonalra kiérkezni, ugyanabba a területbe érkezni a kapu elé. A magyar csapat játéka ettől kapott karaktert és ettől lett veszélyes akkor is, amikor a helyzetek száma nem volt kiugró. 

A mérkőzés egyik legbeszédesebb különbsége a kaput eltaláló lövések száma és minősége volt. Magyarország több próbálkozásig jutott el, mégis az ír válogatott volt az, amely valódi fenyegetést jelentett minden lövéssel. Írország ritkábban lőtt, de amikor eljutott a kapuig, a kísérletek többsége tiszta helyzetből érkezett ezek a helyzetek természetüknél fogva nagyobb eséllyel válnak góllá. A magyar oldal ezzel szemben gyakran kiszorított helyzetből vagy megállított ritmus után próbálkozott, így a mennyiség nem párosult megfelelő minőséggel.

A mérkőzés első ránézésre magyar fölényt sejtetett: több támadás, több kontroll, több jelenlét az ír tizenhatos környékén. Mégis, amikor dönteni kellett, Írország volt a határozottabb és pontosabb. Magyarország támadásépítése fel volt építve, a megfelelő területeket is megtalálta, de az akciók végén hiányzott az a dinamika, amely valódi helyzetminőséget teremt. A vendégek ezzel szemben ritkábban jutottak el a kapuig, de amikor megtették, azonnal érezhető volt a veszély: tisztább, centrálisabb szituációk, gyorsabb ritmusváltások és lényegesen hatékonyabb befejezések.

A két csapat között nem a volumen, hanem az élesség teremtett különbséget. Magyarország eljutott odáig, hogy kialakíthatott volna döntő momentumokat, Írország pedig addig a pontig tette fel a hangsúlyt, ahol a legnagyobb a hozam. A találkozó története végül arról szólt, hogyan lehet kevesebb helyzetből is nagyobb hatást gyakorolni.