Ötvenévesen is a dzsúdóval álmodik az olimpiai bajnok legenda, Kovács Antal

Az Atom Antinak becézett korábbi klasszist – aki a sportág első magyar ötkarikás- és vb-aranyát szerezte – a paksi dzsúdóteremben látogattuk meg, ahol továbbra is rendszeresen együtt tréningezik a fiatalabbakkal és a szenior társakkal egyaránt.

Gyakran kezdődnek reggelente a dzsúdóteremben a napjai?

Kovács Antal: Heti háromszor, illetve legalább heti egyszer szoktunk csinálni biciklis vagy futós kardioedzést. Ilyenkor ugyanúgy hatkor kezdünk, teszünk egy nagy terepkört, nagyjából 9 kilométert futunk, biciklivel nyilván többet tekerünk. Igaz, én most picit kevesebbet futok, mivel nemrég műtötték a térdemet.

Milyen formában érzi magát ötvenhez közeledve?

Kovács: Nyilván nem tudom ugyanazt megcsinálni, mint fénykoromban, de azért nem sokkal vagyok rosszabb az akkori önmagamnál. Most megfájdult a kezem, de előtte például mindig hatvanat húzódzkodtam egyben, ami azért a fiataloknak sem kevés. Persze, ha reggel megcsinálok egy jó edzést, nem az van, hogy délután képes vagyok ugyanarra, a regeneráció sokkal hosszabb. De a mai napig úgy érzem jól magam, ha minden nap legalább egyszer „kifüstölöm" magam.

Több fontos pozíciót is betölt, mint az Atomerőmű SE elnöke, a Paksi Atomerőmű kommunikációs igazgatója, a Magyar Judo Szövetség és a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségi tagja. Mik most a legfontosabb teendői?

Kovács: A judoszövetségben most például egy új rendszert építünk fel, ami súrlódásokkal is jár, hangsúlyosabbá szeretnénk tenni a központi munkát. Emellett például a MOB elnökségében én vagyok a felelős régóta az oktatás és a sport összehangolásáért, igyekszünk megteremteni a feltételeit annak, hogy azok a sportolók, akik tovább szeretnének tanulni, megkapják azt a támogatás a főiskolákon, egyetemeken, amellyel párhuzamosan egyengethetik a sport és az egyetemi karrierjüket, legyen szó vizsgarendről, mentorokról vagy bármilyen más segítségről. Nagyon sokan abbahagyják 16-18 éves kor között a sportot, amikor azt gondolják, választani kell aközött és a tanulás közt. Azt szeretnénk elérni, hogy ne kelljen.

Önöknél melyikben jeleskednek inkább a gyerekek?

Kovács: Egyelőre mindhárman jó tanulók, de a sport nekik is az életük része. Nincs kényszer rajtuk, a lényeg, hogy mozogjanak is. A lányom, Léda 16 éves lesz, kosárlabdázik, de elég későn kezdte. Ettől függetlenül tehetséges, jók az adottságai, ha tíz centivel magasabb lenne, most is azt javasolnám, menjen élsportolónak. A nagyobbik fiam, Ágoston, 13, a kisebb, Vencel 9 éves, mindketten dzsúdóznak, de az ő korukban még nem lehet megmondani, mi lesz belőlük.

Próbálja egyengetni apaként az útjukat a sportágában?

Kovács: Ez egy nagyon nehéz dolog, nálunk otthon tudatosan nem szól arról semmi, hogy olimpiai bajnok vagyok. A lányom például mindezt az iskolában tudta meg harmadikos korában. Ágostonnak nem könnyű, volt olyan dzsúdó-öv vizsgája, amikor a szakmai kérdés az volt, hogy mit reggelizett az olimpiai bajnok, ami eléggé megviselte. Emiatt nem is megyek a versenyeire sem. Viszont lassan elkezdi a hatosztályos gimnáziumot, és megbeszéltük, szeptembertől elkezdem felhozni őt és a csapatát a reggeli edzésekre hozzánk, hogy tudjunk együtt mozogni. De nem úgy, hogy én okoskodok, mert az csak teher lenne számára.

Az olimpiai döntő felvételeit sem látták?

Kovács: Otthon biztosan nem.

A barcelonai győzelmének idén lesz a 30. évfordulója. Milyen emlékek ugranak be elsőként három évtized távlatából?

Kovács: Barcelona gyönyörű emlék, de magából az ünneplésből semmi nem maradt meg. Előtte néhány hónappal halt meg édesapám, és ezt a fájdalmat minden meccsen elnyomtam, majd a döntő után rámszakadt. A magyar tévé nem vette meg a közvetítési jogot a cselgáncsra, nem tudom, hogy mondjuk énekeltük-e a himnuszt. Pár évvel ezelőtt megszerezte nekem a felvételt egy katalán-magyar újságíró, de még nem volt erőm megnézni. Édesapám nagyon büszke volt rám, de sosem látott versenyezni, akkor még nem volt divat, hogy a szülők elkísérik a sportolót mindenhova. Egy nagy gazdaságot vittünk, és az is egy áldozat volt, ha én elmentem edzőtáborozba vagy versenyre és nem tudtam megcsinálni a dolgomat.

Nem is nosztalgiázik?

Kovács: Dehogynem. Sőt, amikor valamilyen világverseny közeledik, nagyon sokszor álmodom a dzsúdóval, van, hogy egy héten négyszer-ötször. Igaz, nem a múltba, mindig valahova a jelenbe csöppenek bele, kitalálom, hogy visszatérek, vagy a sorsolást nézem. Amikor abbahagytam, elég jól ment még, abban az évben Világkupát nyertem, megvertem a következő évi olimpiai bajnokot is. Erőm teljében fejeztem be, így bennem volt, hogy ott lehetnék még, szerintem ez sokkal jobb, mintha az embert úgy „dobnák ki". Aztán amikor gyereksírásra ébredtem, mindig tudtam, hogy jó helyen vagyok.