Amerikába jöttem 1. rész: Fentanil és amerikai futball San Franciscóban

Alig 14.5 óra repülés, egy átszállás és pár óra várakozás elég, ha az ember Budapestről az USA nyugati partját, egészen pontosan San Francisco-t célozza meg, mint első állomást egy amerikai sportkörúton. Maga a város és Kalifornia állam úgy általában sok egészen fantasztikus csapatot adott a világnak, ha az amerikai sportokról beszélünk.

Ami talán a hazai közönségnek elsőnek eszébe jut, az a San Francisco 49ers, akik bár nevükben még a város emlékét őrzik, de székhelyüket már átrakták a közeli Santa Claraba, miután az ikonikus Candlestick Parkot a modernebb Levi's Stadiumra cserélték. A 49ers 5 Super Bowl győzelemmel és 8 főcsoport győzelemmel rendelkezik, igaz 2012 óta játszott mindhárom Super Bowlukat elvesztették.

Ha kosárlabda, akkor a Golden State Warriors van a főszerepben San Franciscoban, ahol az a Steph Curry játszik, akit senkinek sem kell bemutatni, hiszen valószínűleg kis országunk legelrejtettebb zugaiban is fel-fel tűnt a három pontosok királyának neve. A Warriors hétszer lett az NBA bajnoka, legutóbbi négy címűket pedig az elmúlt tíz évben szerezték (2015, 2017, 2018, 2022).

Baseballban a San Francisco Giants tartozik a város bűvkörébe, akik nyolcszor nyerték meg a World Seriest, legutóbb pedig 2010 és 2014 között voltak igazán dominánsak. Akkortájt két évente hordták Amerika legdrágább városába a bajnoki címeket.

NHL-ben és az MLS-ben ugyanakkor nem képviselteti magát a város, ugyanakkor tervben van, hogy 2026-os, vagy 27-es szezonban az amerikai profi futball liga alsóbb osztálya kiegészül majd a Golden City Football Clubbal, ami így majd az első osztályba jutásért versenyezhet.

Kimondható tehát, hogy az ikonikus Golden Gate híd városában van miből válogatni, ha az ember mérkőzéseket szeretne nézni, ugyanakkor látogatásom idején a baseball liga már véget ért, így maradt a kosárlabda és az amerikai futball, mint lehetséges opciók.

Egy átlagos szurkoló számára talán a legelérhetőbb jegyeket a Giants és a Warriors kínálja, náluk szezon közben volt olyan mérkőzés, ahová már 13 dollárért (közel 4000 Ft) lehetett jegyet váltani, a 49ers meccseire bejutni viszont jelentősen költségesebb, a legolcsóbb jegyért a Levi-ba ugyanis közel 40.000 Ft-ot kérnek. Ennek ellenére úgy alakult, hogy 2018 után újra egy 49ers kontra Rams mérkőzésre ülhettem be elsőnek kiutazásom alatt.

De ne szaladjunk ennyire előre, hosszú út vezetett odáig, mire helyet foglaltam a székemben a Levi's-ban.

A Párizsból induló gépem természetesen rögtön felültetett a nosztalgia vonatra és azonnal felsejlett, mikor először utaztam ki az Egyesült Államokba, még a COVID előtt. Az utazás életem egyik legmeghatározóbb élménye lett és a mai napig úgy gondolom, hogy nem sportújságírással foglalkoznék, ha nem utaztam volna ki abban az évben megnézni a kedvenc amerikai futball csapatom mérkőzését.

A repülőn azon morfondíroztam, mennyire lenyűgözött San Francisco és az amerikai kultúra és az, hogy gyakorlatilag a világ másik felén mennyien rajonganak a kedvenc sportomért. Imádtam az utcákat, a cable cart, a kikötőt és persze az ikonikus hidat, ami a várost fémjelzi és alig vártam a viszontlátás örömét.

Nehezen telt el a 11 óra a repülőn, de annál örömtelibb volt az érkezés pillanata és az, hogy az elmúlt hét évben gyakorlatilag semmi nem változott a repülőtéren. Giants, Warriors és 49ers mezek és rajongói holmik mindenütt, amikre gyakorlatilag egy éves átlagos magyar fizetést másodpercek alatt tapsolhat el az ember és szinte abban a pillanatban rögtön minden elérhetővé válik, ahogy áthámozzuk magunkat a migration officereken és belépünk az "Újvilágba".

Bevallom egy pillanatra a hazatérés kellemes nosztalgiája ragadott magával, ahogy átszeltem a repteret és a taximhoz indultam, hogy utána pár perccel később már a belváros felé száguldjak miközben a sofőröm kérdezgettem, hogy milyen a helyzet manapság Amerika legdrágább városában.

Az amerikaiak Kaliforniában tapasztalataim szerint kifejezetten barátságosak, érdeklődőek és, ha viszonzod ezen törekvéseiket, kifejezetten beszédesek is, így csakhamar megtárgyaltuk, hogy Magyarország hol is helyezkedik el konkrétan Európában és, hogy a fizetőeszközünk még mindig a forint és nem pedig az euro. Ezen köröket letudván értünk Tenderloinhoz, ami a belváros egyik amerikai kulturális és történelmi örökséghez tartozó része, azonban a már ismerős utcák sajnos már nem azt a képet festik, ahogy korábban emlékeimben őriztem őket.

Mint kiderült, a COVID bizonyos szempontból jobban megrázta az Egyesült Államokat, mint kicsiny hazánkat és Kaliforniában csak tovább mélyített egy már korábban is létező problémát: a kábítószer függőséget. A San Franciscóban ma zajló fentanil-krízis gyökerei a 2010-es évek végére nyúlnak vissza, amikor a szintetikus opioidok – köztük a rendkívül erős és olcsón előállítható fentanil – megjelentek az amerikai nyugat-parti kábítószerpiacon.

A város már korábban is küzdött az opioidfüggőséggel, de 2019 és 2020 között a túladagolások száma hirtelen megugrott, és a járvány alatti elszigeteltség, ellátáshiány, valamint a drogpiac átalakulása tovább gyorsította a folyamatot. Az elmúlt években San Francisco az Egyesült Államok egyik legsúlyosabb túladagolási gócpontjává vált, ahol a halálesetek többségéért ma már a fentanil felel.

A város utcáin tapasztalható hajléktalanság nem kizárólag a drogkrízis következménye, de a két probléma erősen összefonódik. San Franciscóban hosszú ideje magasak a lakhatási árak, kevés a megfizethető bérlakás (átlagosan 4000 dollár körül mozog a havi bérleti díj) és sok tartósan beteg, vagy pszichés problémákkal küzdő ember nem jut megfelelő ellátáshoz. A fentanil különösen súlyosan érinti az utcán élőket, mert a szert gyakran más drogokkal keverik, és minimális mennyiség is halálos lehet. A nyílt utcai droghasználat – főleg a Tenderloin és a SoMa városrészekben – a krízis egyik látható arca lett, ahol a kiszolgáltatott emberek egyszerre küzdenek függőséggel, betegséggel, erőszakkal és a szolgáltatások hiányával.

A hatóságok hibái több szinten jelentkeznek. Egyrészt évekig halogatták a koordinált közegészségügyi beavatkozást, miközben a helyzet folyamatosan romlott, másrészt a város egyszerre próbált „rendészeti” és „szociális ellátási” megközelítést alkalmazni, de egyiket sem kellő következetességgel: a rendőrségi razziák nem szüntették meg a drogpiacot, az ellátórendszer viszont nem rendelkezik elég kapacitással a kezelésre várók befogadásához.

Nem segít a város vezetőségének hozzáállása sem, állította a sofőröm, aki szerint havi 6-700 dollár támogatást kapnak a hajléktalanok és függők (ez nagyjából 230.000 Ft-nak felel meg), miközben egy napi fentanil adag 5-10 dollár között mozog, ráadásul a helyi pénzes rétegtől való kéregetés is igencsak kifizetődő, így egy helyi hajléktalan akár havi 1000-1500 (330-460.000 Ft) dollár körül szedhet össze pénzt támogatásból és kéregetésből, ráadásul ruhához és élelmiszerhez is ingyenesen hozzájuthatnak köszönhetően az egyházi támogatásoknak, így egy olyan holttérben rekednek, ahonnan lehetetlen kimászni. Ahhoz ugyanis nincs elég pénzük, hogy lakást béreljenek, vagy egyről a kettőre jussanak, de arra bőven futja, hogy megvegyék a napi fentanil adagjukat.

A fentanil-krízis így mára sokkal több, mint drogprobléma: egy strukturális városi válság, amely a lakhatási, közegészségügyi és társadalmi egyenlőtlenségek metszéspontján robbant be.

Megdöbbentő és félelmetes volt látni a kis csapatokban mozdulatlanul, kifacsartan álló embereket, akiknek a teste sokk üzemmódba kapcsolva csak a legszükségesebb életfunkciókat üzemeltette. Beleégett a szemembe a látvány és bevallom azóta is előjön egy-egy kép ennek kapcsán, amikor elkószálnak a gondolataim. 2019 óta körülbelül 4300-ra teszik a San Franciscoban fentanil túladagolásban elhunytak számát. A város jelentései szerint jelenleg mintegy 19000 függőről tudnak, de nem hivatalos források szerint a szám akár 38000 is lehet ezek közül pedig mindössze 5000 ember vesz részt elvonókúrán.

Sportújságíróként sokáig gondolkodtam, vajon szükség van-e arra, hogy ezt az igencsak kényes kérdést is feldolgozzam a kintlétem kapcsán készülő cikkben, de azt gondolom, ez egy olyan társadalmi probléma jelenleg az Egyesült Államokban, ami teljes Kaliforniát érinti és amely megismertetése nélkül nem mutathatom be a teljes kultúrát, ugyanis míg elveszik a fókuszt a sztárvilággal és a sporttal kapcsolatos helyi hírek, addig jelenleg a drogfüggőség a teljes amerikai népesség 1.5 %-át érinti és ezt csak kevés államban kezelik jól, vagy megfelelően. Kaliforniában éppen nem.

Olyannyira nem, hogy bármelyik Uber sofőröm kérdeztem meg San Franciscoban, vagy Los Angelesben, hogy szeretnek-e itt élni, mindig egyértelmű nemleges választ kaptam. Felmerült ugyanakkor bennem a kérdés, hogyha mind látják a problémát, akkor miért nem jöhet létre egy társadalmi összefogás, amivel a társadalom perifériáján ragadt embereket újra integrálhatják? Választ is kaptam rá: az igazság az, hogy annyira senkit sem érdekel, hogy tegyenek is ellene, mert a nap végén az átlag állampolgár életét nem befolyásolja, hogy este ellepik az utcát a függők és a bűnözésé lesz a főszerep.

Csak a San Franciscoban töltött négy nap alatt két lövöldözés és további négy erőszakos bűncselekmény ment végbe a szállásom 500 méteres körzetében, pedig nem a szomszédban voltak a problémás negyedek.

Valahogy mindig visszaköszön az életemben a megállapítás, hogy a Rómaiak tudtak valamit és nemcsak, hogy tudták, hogy mivel lehet sakkban tartani a népet, de közel 2000 éves megállapításaikat a mai napig eredményesen lehet alkalmazni és a címben szereplő bölcsesség használatában az Egyesült Államok minden szempontból kiemelkedik és remekül használják a szenzációhajhász médiát arra, hogy elfedjék a társadalmuk valós problémáit és gyengeségeit.

Az ilyen jellegű újságírás a második világháború alatt a katonákból gyártott (sokszor teljesen jogosan) hősöket, az elmúlt ötven évben viszont komolyabb fegyveres konfliktus híján (1975. vietnámi háború vége) ezeket a média inkább a sportpályákon kereste és találta meg. Elképesztő az a statisztikai és tudásanyag, amihez egy szempillantás alatt hozzáférnek és az, hogy bárkiről bármit képesek hasonló hatékonysággal kideríteni, így pedig újabb és újabb megható, felkavaró és lebilincselő sztorikat képesek előkeríteni sokszor a cserék cseréinek a cseréiről is.

Napi szinten születnek újabb Dávidok és Góliátok, emelkednek fel és hullanak porba az újabbnál újabb kőszobrok és lesznek a legjelentéktelenebbekből egy ország által imádott bálványok és lássuk be, hogy a major sportok (labdarúgás, amerikai futball, baseball, kosárlabda, jégkorong) játékos kiválasztási rendszere pont az ilyen sztorikat segítik elő.

Tom Bradyt azt gondolom senkinek nem kell bemutatnom. Sokak szerint minden idők legjobb NFL irányítója, akinek a sztoriját már itthon is több tízezren ismerik. Egy lesajnált, fizikailag gyenge, későn kiválasztott, senki által nem ismert játékosból jutott fel a csúcsra, hétszer. Igazi Dávid sztori, ahol maga az előítéletek buktak el vele szemben Góliátként.

Nekünk, európaiaknak is ismerős lehet egy-egy megható történet, egy-egy labdarúgó múltját tekintve, hogy milyen nehéz körülmények közül indulva jutottak el a csúcsra, de egyikből sem lett akkora sztori, mint amekkorát az amerikai média rittyentett Brady történetéből, pedig sok focista élete is megérne hasonlóan kiemelt figyelmet, mégsem kapnak akkorát a médiától. Mégsem ez a legmegdöbbentőbb, hanem az, hogy egy olyan sport egyik legjelesebb képviselőjének, amit a legmagasabb szinten csak az Egyesült Államokban játszanak, már az egész világon ismerik a nevét. Ezt nevezem én a helyi média sikerének.

Persze számtalan más ilyen játékos is van, elég, ha csak a San Francisco 49ers kezdő irányítójának nevét említem: Brock Purdy.

Purdy a 2022-es NFL játékos börzéjének 262. kiválasztott játékosa lett, ami azt jelenti, hogy az utolsó kiválasztott játékos lett. Olyannyira utolsó, hogy az utolsó helynek még neve is van, ami cseppet sem kedves, de legalább a liga szerint vicces. Úgy hívják az itt kiválasztott játékosokat, hogy Mr. Irrelevant, ami magyarul nagyjából annyit tesz, hogy "Jelentéktelen Úr". Már maga a név is előre vetíti, hogy az ilyen játékosoktól semmire nem számítanak és a nagy részük eltűnik a süllyesztőben. Purdy sztorija viszont egészen másképp alakult.

Miután befejezte egyetemi karrierjét az Iowa State-en, a 49ers vitte el a draft utolsó helyén harmadik számú irányítónak a korábbi első körös Trey Lance és a Patriotsban Tom Brady cseréjeként játszó, a 49ers-szel Super Bowlig jutó Jimmy Garoppolo mögé, csakhogy már az előszezonban felreppentek a pletykák, hogy a csapat vezetőedzője, Kyle Shanahan már az edzőtáborban azt mondta a vezetőnek, Jed Yorknak, hogy Purdy a csapat legjobb irányítója. Ezen pletykák azonban gyorsan elcsendesedtek, mikor előbb Trey Lance sérült meg az alapszakasz második hetében, majd a 13. héten Garoppolo nem tudta folytatni a mérkőzést egy ütközés után a mérkőzést a Miami Dolphins ellen, így "Jelentéktelen Úr" hírtelen az aranyásók legfontosabb játékosa lett és köszönte szépen, élt is a bizalommal.

A 49ers legyőzte a Miamit, majd további öt meccset nyertek Purdyvel az alapszakaszban, hogy utána főcsoportdöntőig jussanak, ahol az Eagles jelentette a csapatnak a végállomást. Igaz, ezen a meccsen Purdy is megsérült, ki tudja, mi lett volna ha végig tudja játszani a találkozót...

A következő évben aztán a vezetésével Super Bowlig menetelt a csapat, ahol bár kikaptak a Kansas City Chiefs-től, de Purdy azóta a liga egyik legjobban kereső játékosa, mivel idén májusban 5 éves 265 millió dolláros szerződést írt alá a San Franciscoval.

A Los Angeles Rams és a San Francisco 49ers idén már egyszer találkozott egymással, amikor a 49ers végül egy igazi hosszabbításos dráma végén nyerni tudott. Jött is a szokásos heccelés a san francisco-i gárda szurkolóitól, amivel előszeretettel élnek, mióta a Rams St. Louisból Los Angelesbe rakta a székhelyét, tegyük hozzá, többségében valóban 49ers szurkolók szoktak ülni a lelátón, mindegy melyik városban játszanak a csapatok. A kosok közelebb költözése pedig csak tovább hevítette a két csapat közti rivalizálást.

A San Francisco 49ers és a Los Angeles Rams ellentét kitüntetett helyet foglal el az NFL-ben. A rivalizálás 1950-ben indult, amikor még mindkét csapat Kaliforniában játszott, és az 1970-es NFL-átalakulással a két csapat az NFC West tagja lett, ami biztosította a rendszeres összecsapásokat. Az évtizedek során vált egyfajta észak-déli Kalifornia viszályként is, mivel a 49ers az állam északi felében, a Rams pedig dél-kaliforniai bázissal működött — ezzel a sporton túlnyúló régiós rivalizálássá terebélyesedett.

A Rams kezdetben dominált, de az 1980-as és 1990-es években a 49ers került fölénybe — többek között 1990 és 1998 között tizenhét egymás elleni meccset nyertek zsinórban. A Rams 2016-ban visszaköltözött Los Angelesbe, ez újból felerősítette a kaliforniai rangadót. A két franchise két alkalommal találkozott az NFC döntőben is: 1989-ben a 49ers, 2021-ben pedig a Rams jutott tovább.

Szóval kijelenthető, hogy kifejezetten pikánsnak tekinthető a két csapat összecsapása és az idei második meccs is remek programnak ígérkezett.

Mindkét együttes úgy érkezett a mérkőzésre, hogy egy győzelem jelentős előnyt hozhat a divíziós versenyfutásban, de a 49ers helyzete különösen nehéznek ígérkezett, hiszen a védelem több kulcsembere is hiányzott. Fred Warner, Nick Bosa és a fiatal Mykel Williams sérülés miatt nem állt rendelkezésre, ami hatalmas terhet rótt a házigazdák támadósorára. George Kittle már a hét folyamán arról beszélt, hogy legalább 30 pontra lesz szükségük, míg Christian McCaffrey szerint akár 40–50 pont sem lenne túlzás – ezzel is jelezve, mennyire tisztában voltak a védelem meggyengült állapotával

A Rams eközben remek formában érkezett. A védelem az előző hetekben átlagosan mindössze 20 pontot engedett, ami ligaszinten is figyelemre méltó teljesítmény, Matthew Stafford formája pedig kimagaslónak bizonyult: az ezt megelőző öt mérkőzésen 1 408 yardot passzolt, 16 touchdownt szerzett és egyetlen interceptiont sem dobott. Bár a 49ers elleni karrierje nem volt hibátlan – nyolc alapszakasz-meccsből csak kettőt nyert meg –, most minden adott volt számára, hogy változtasson ezen a statisztikán.

A speciális egységek a mérkőzés előtt szintén nagy hangsúlyt kaptak. A 49ers stabil és megbízható rúgójátékkal rendelkezett, a visszahordások pedig többször hozták jó helyzetbe a támadókat. A Rams oldalán ez a terület kevésbé működött kiegyensúlyozottan, ami egy ilyen szoros rivalizálásban döntő tényezővé válhatott volna.

Összességében a találkozót mindkét csapat kulcsfontosságú erőpróbaként kezelte. A 49ersnek bizonyítania kellett, hogy a sérülések ellenére is versenyképesek maradnak, míg a Rams célja az volt, hogy Stafford kiemelkedő formájára és a védelem stabilitására építve komoly lépést tegyen az NFC West megnyerése felé.

Egy kellemes vasárnap délutánon, november 9-én, aztán egymásnak esett a két csapat Santa Claraban a Levi's Stadiumban. A stadion történetéhez hozzátartozik, hogy a 2014-es szezon nagydöntőjének adott otthont és a legendás Candlestick Parkot váltotta le érte a 49ers, eddig azonban meghatározó sikereket nem ért el a csapat ebben a csodálatos monstrumban és ez nem ezen a vasárnapon változott meg.

A Rams az első félidőben ugyanis lényegében eldöntötte a találkozót. Az agresszív, ritmust diktáló támadójátékuk három gyors touchdownnal 21–0-ra módosította az állást, miközben a 49ers első három támadás sorozatával képtelen volt pontot feltenni az eredményjelzőre. A hazaiak védekezése sorra engedte a nagy játékokat: Stafford tökéletes időzítéssel találta meg elkapóit, a támadófal pedig stabil falat biztosított számára. A Rams futójátéka is kifejezetten hatékony volt, folyamatosan puhítva a San Francisco védelmét, amelyből érezhetően hiányoztak a kulcsemberek.

A 49ers ugyan később rendezte sorait és Mac Jones vezetésével több ígéretes támadást is végigvitt, de ezek többsége inkább csak kozmetikázni tudta az eredményt, nem pedig valódi fordulatot hozni. Jones statisztikailag figyelemre méltó mérkőzést produkált: pontos passzolokkal, három touchdownnal és több mint 300 passzolt yarddal zárt, mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy versenyben tartsa csapatát. San Francisco támadósora gyakran kényszerült hosszú down-helyzetekbe, ami előrevetítette a problémákat: a Rams védelme a fontos pillanatokban mindig időben érkezett. A kulcspillanatokat jellemzően Los Angeles védői nyerték, két labdaszerzéssel és több megakasztott támadással. Ezek a szituációk rendszeresen kiszívták a levegőt a 49ers felzárkózási kísérleteiből.

A Rams győzelmének egyik legfontosabb összetevője az volt, hogy minden csapategység a megfelelő pillanatban a legjobb formáját hozta. Az offense dinamikusan, hiba nélkül játszott; Stafford ritmust, pontosságot és kreativitást adott a játékhoz. A defense pedig akkor villant, amikor leginkább szükség volt rá: megakasztotta a hosszabb 49ers-drive-okat, labdát szerzett, és kulcshelyzetekben kényszerítette le a pályáról San Franciscót. A speciális egységek szintén stabil teljesítményt nyújtottak, ami tovább erősítette az összképet.

San Francisco számára a vereség több szempontból is intő jel. A csapat 6–4-re esett vissza, és bár ez a mérleg még mindig versenyképes az NFC-ben, a hiányosságok egyre inkább felszínre kerültek. A védelem a sérülések miatt jelentősen meggyengült, a támadójáték pedig túl nagy nyomás alá került. A 49ers megmutatta, hogy képes pontokat szerezni, de amikor a meccs elején több labdabirtoklás is eredmény nélkül zárul, és az ellenfél azonnal büntet, akkor a felzárkózás rendkívül nehézzé válik.

Ezzel szemben a Rams 7–2-re javította mérlegét, és egyre erőteljesebben körvonalazódott, hogy komoly esélyes lehet az NFC West megnyerésére. Stafford és a támadósor kiváló formája mellé most határozott, éles védekezés társult, ami olyan stabilitást adott a csapatnak, amely a szezon második felére különösen értékes lehet. Ez a mérkőzés minden tekintetben azt mutatta: a Rams nem csupán pillanatnyi jó formában van, hanem teljes csapatszinten képes dominálni még hagyományosan erős riválisok ellen is és kékre is sikerült festeniük San Franciscot.

San Francisco mindig is a szívem csücske lesz a dombjaival, lankáival, bájával és hibáival együtt is, ugyanakkor így, hogy lassan családban gondolkodom nagyon másképp tekintek már a városra, mint hét éve, mikor először itt jártam. Bevallom van benne valami kifejezetten rémisztő, hogy míg mindenkit lekötnek az újkor gladiátorainak felemelkedésétől és bukásától hangos amerikai sajtóorgánumok, addig szép lassan mindenki elfelejti, hogy ott van cirka 30.000 ember, akik egyrészt a saját életüket sem képesek már kontrollálni, másrészt egy önmagában hibásan működő rendszer áldozatai.

Persze ez mit sem számít, elvégre a hazai amerikai futball csapat kikapott, szóval van más, amit lehet gyászolni.