„Nincs szükségem arra, hogy lájkokat gyűjtögessek” – Kovács Zoltán trófeára és telt házra vágyik Diósgyőrben

Vladimir Radenkovics elárulta, amikor megkereste, hogy legyen újra a Diósgyőr edzője, tíz másodperc alatt döntött. Önnek mennyibe időbe telt, amíg arra jutott, hogy elvállalja a felkérést?
Én sem gondolkodtam tíz másodpercnél tovább – indította a Sportalnak adott interjúját Kovács Zoltán. – Nyomban azt éreztem, hogy igent kell mondanom. Nem volt miért hezitálnom, már csak azért sem, mert azt csinálhatom, amit szeretek. Talán megjegyezhetem, hogy korábban bizonyítottam, valamelyest értek is ehhez a szakmához. Újpesten, főtanácsadóként nem volt módom arra, hogy tevékenyen kivegyem a részem munkából, el kellett fogadnom, hogy ezt a szerepkört nem nekem találták ki. Azt viszont másoknak kell elfogadniuk, hogy engem nem tesz boldoggá, ha tehetetlen vagyok.

Mi volt a legfőbb érv a visszatérés mellett?
Csak ismételni tudom magam: azt csinálhatom, amit szeretek – még ha nem is ott, ahol amúgy a legjobban szeretném. Nagyon büszkévé tett, hogy a diósgyőriek újfent megtiszteltek a bizalmukkal.

Amikor először lett a DVTK sportigazgatója – fogalmazzunk finoman – meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült. Ha jól sejtjük, ezúttal más volt a helyzet, hiszen mégiscsak az a Kovács Zoltán tért vissza, akinek a vezetésével a bajnokságban ötödikként zárt, a Magyar Kupában ezüstérmes lett, a „megboldogult” Ligakupát pedig megnyerte a Diósgyőr.
Én is úgy érzem, hogy most sokkal inkább pozitív volt a kinevezésem visszhangja. A legfontosabb nekem az, hogy bizalommal és tisztelettel fogadtak, a kollégák kapcsán még azt is hozzátehetem, hogy szeretettel. Örülök és hálás vagyok azért, hogy így jöhettem vissza.

Ha már említette a kollégákat: akad régi ismerős köztük?
Nem is egy! Hogy valami jól működik a klubban, azt mutatja, hogy sokan megmaradtak azok közül, akikkel tizenkét éve együtt dolgoztam. Ez kiszámíthatóságról és stabilitásról árulkodik, ami nyilván a klubvezetők érdeme.

Amúgy sok minden változott azóta, hogy eljött?
Szinte minden. Az infrastruktúrával az élen! Cseppet sem túlzok, ha azt mondom, minden adott az eredményességhez, fantasztikusak a körülmények. Boldogan lennék megint futballista…

Ön miben változott tizenkét év alatt?
Annyi mindenben biztosan nem, mint a DVTK. Ahogy az első itteni sajtótájékoztatón is fogalmaztam, az ambícióim nem csökkentek, a hajam sem lett több, és az ötvenes éveim elején járva sem ismerek lehetetlent. Azt szeretném, hogy ilyen mentalitású emberek vegyenek körül, és már meg is győződhettem arról, hogy ez a kívánságom teljesült. Amikor legutóbb itt voltam, szép eredményeket értünk el, de sajnos a történetnek nem volt folytatása. Akkor azért távoztam, mert nem éreztem az igényt arra, hogy legyen előrelépés.

Most érzi?
Igen!

Az infrastruktúrára visszakanyarodva: a Ligakupát még a régi stadionban nyerték meg...
Annak is megvolt a maga bája, de azért más belépni az új arénába. Ellenfélként már jártam itt a Vidivel és az Újpesttel is, de így még jobb érzés. Élmény ilyen körülmények között dolgozni.

Talán nem rontom el a kedvét a következő kérdéssel: milyen örökséget vett át?
Drága jó szüleimtől nem örököltem anyagi javakat, „csak” emberséget, korrektséget és őszinteséget. A korrektség jegyében nem akarok a múlttal foglalkozni. Az érdekel, hogy mi az, amit meg kell oldani – és mindent megteszünk annak érdekében, hogy megoldjuk. Tovább léptünk, megyünk előre, nem nézünk hátra.

A kinevezése után kijelentette, az a célja, hogy Magyarország első számú vidéki bázisa legyen a Diósgyőr. Azt mikor jelentené ki, hogy a cél teljesült?
Hat évig dolgoztam Fehérváron, abban az időszakban a Vidi csodálatos eredményeket ért el, az ország egyik legjobb csapatává nőtte ki magát. Az akkor elért eredmények önmagukért beszélnek. A DVTK sajnos nem büszkélkedhet hasonló sikerekkel, de azon vagyunk, hogy a jövőben ez megváltozzon. Elképesztő, mennyien és mennyire szeretik errefelé a futballt, ez a közeg, ez a város megérdemli a sikert! Én egyébként is csak úgy tudok dolgozni, hogy a lécet magasra teszem, a langyos vizet nem szeretem.

A felkészülés idején miből van több, munkából vagy idegeskedésből?
Sokat kell dolgozni, ami értelemszerűen stresszel párosul, de volt időm megtapasztalni, hogy ez viszi előre az embert. Engem ez hajt, ez éltet. Tudom, mit teszek bele, ezért nem nyugtalankodom. Aggódnia annak kell, aki nem melózik rendesen. Szerencsére itt jóformán minden és mindenki adott ahhoz, hogy eredményesek legyünk. Ami meg esetleg hiányzik, pótoljuk.

Nem tart attól, hogy Topolyán szerzett egy-két ellenséget magának azzal, hogy „elhappolta” Vladimir Radenkovicsot a TSC elől?
Biztos vagyok abban, hogy nem. Vladimir Radenkovicsot jól ismerem, ha ő már kezet fogott volna a topolyai vezetőkkel, hiába hívom fel. Ha azt mondja, még nincs aláírt szerződése, szóban azonban már elkötelezte magát, leteszem a telefont – vagy legalábbis másról beszélgettünk volna utána. Egyszerűen azért, mert ez így korrekt. Mivel a szakember azt mondta nekem, hogy megbeszélések zajlanak ugyan, konkrétum nincs az ügyében, folytattuk a beszélgetést.

A vége ismert, a szerb edző is visszatért Miskolcra, így tizenkét év elteltével ismét együtt dolgozhatnak. Az ennek apropóján tartott sajtótájékoztatón nem titkolta, amikor látta, hogy ön hívja, gyakorlatilag eldőlt, hogy a Topolya helyett a Diósgyőr kispadjára ül le. Ennyire jó a kapcsolatuk?
Azt gondolom, hogy igen. Kölcsönösen tiszteljük és becsüljük egymást, tudjuk, hogy számíthatunk a másikra. Nem tagadom, jólestek a szavai. Még úgy is, hogy nem vagyok egy magát futtató ember, nem hiányzik, hogy mások „fényezzenek”, úgy vélem, beszélnek helyettem a munkatársaim, az emberi kapcsolataim, az eredményeim. Az ötvenkettedik életévemben járok, nincs szükségem arra, hogy különböző fórumokon posztolgassak és lájkokat gyűjtögessek azért, hogy minél többen figyeljenek rám. Ez tőlem távol áll. Szép csendben szeretnék dolgozni, ahogyan eddig is tettem. Szerepeljenek a játékosok, az edzők, én nem vágyom reflektorfényre.

Feladta a magas labdát: mire vágyik?
Eredményre! És telt házra! Ha megtelik a lelátó, akkor biztos, hogy valamit jól csinálnak a játékosok. Szeressék őket, imádják őket a szurkolók, nekem ez bőven elég.

A Ligakupát már nem tudják újra megnyerni, de ha megint ötödikként végeznének a bajnokságban, miközben a Magyar Kupában bejutnak a fináléba, elégedett lenne?
Valaki biztos elégedett lenne, én nem.

Újabb magas labda: mivel lenne elégedett?
Egy trófeával.

Ez a Diósgyőr képes arra, hogy valamit nyerjen?
A közeg már most képes rá! S olyan csapatot akarunk építeni, amely idővel képes lesz rá. Mint mindenhez, kell hozzá szerencse is, de még ennél is lényegesebb, hogy sok munkát beletegyünk. Ha mást nem is ígérhetek, azt igen, hogy abból nem lesz hiány.

Amikor múlt hétfőn hivatalosan bemutatták, elmondta, hogy minden sorba szeretnének legalább egy futballistát szerződtetni. Ma már öt új igazolásnál tartanak, de védő még nem érkezett. Érkezik?
Érkezhet… Kapus, középpályás és támadó már jött hozzánk, azt gondolom, egytől egyig erősítést jelentenek. Külön öröm, hogy bár nem mi dicsekedhetünk a legmagasabb költségvetéssel, ennélfogva nem ígérünk búsás fizetéseket, minket választottak.

Az eddigi öt érkezőből három magyar volt.
Fontos, hogy magyarokat és fiatalokat igazoljunk – és nem csak a szabályok miatt. Nekem most a Diósgyőr érdeke az első, de szem előtt kell tartani a magyar labdarúgás érdekét is. Az pedig szerintem az, hogy játékosokat kell nevelni, lehetőséget kell nekik adni az első csapatban, hogy aztán megfelelő ajánlat esetén el lehessen adni őket, hogy szintet lépve tovább fejlődhessenek. Nem mondok ezzel újat, de nekem is vannak fiaim, ha jól tudom, önnek is, és ha megkérdezzük őket, miért kezdtek el focizni, azt felelik, hogy előbb játszhassanak a kedvenc csapatukban, majd elmenjenek külföldre és válogatottak legyenek. Nekünk ezt kell elősegítenünk a legjobb tudásunk szerint.

A sportnapilapnak adott interjúban bevallotta, ha most lenne fiatal, még a drótkerítést is átharapná, hogy sikeres legyen…
Az én időmben még nem voltak légiósok, legfeljebb egy, esetleg kettő szerepelt egy csapatban, de így is nagyon nehéz volt bekerülni a kezdőbe. Szerencsére a mentalitásommal sosem volt gond, mindig kiharcoltam a helyemet. Ezért is mondom azt, hogy ha manapság, amikor már senkinek nem lehet egyetlen rossz szava sem a körülményekre, egy gyerek nem tesz meg mindent, ha nem látja maga előtt a lehetőséget, inkább hagyja abba!

Egy hónap van hátra a bajnoki rajtig. Elég az idő ahhoz, hogy az első fordulóra összeálljon a csapat?
Elég vagy sem, tudomásul kell vennünk, hogy július végén már tétre megy a játék. Úgy vélem, folyamatosan lépegetünk előre, lényeges, hogy a folyamatok előremutatóak legyenek. Persze beszélhetünk mi fejlődésről, mindenféle statisztikáról, xG-ről, a legfontosabb visszacsatolás az lesz, milyen eredményt érünk el a pályán. Hála az égnek, van mögöttünk egy lenyűgöző szurkolótábor, amely hatalmas erőt adhat nekünk a nehezebb pillanatokban is. Mint mondtam, messze nem mi rendelkezünk a legnagyobb büdzsével, de ez nem gátol meg minket abban, hogy dolgozzunk. Van egy célunk, és azt szeretnénk mihamarabb elérni, kiváltképp én, mert az igazság az, hogy nem vagyok türelmes típus…

Az önök által remélt sikerekhez mennyit adhat hozzá, hogy Vladimir Radenkovics másodjára is visszatért?
Az ő személye az említett folytonosság miatt is lényeges. Egy hányatatott tavaszi szezon után át kell alakítani a csapatot, az, hogy vissza tudtam hozni a harmadik helyen telelő együttes edzőjét, akiről mindenki elismeréssel beszélt, nagyon sokat segíthet ebben. És ha ehhez még hozzátesszük, hogy milyen jó munkát végzett tizenkét évvel ezelőtt a Tomiszlav Szivics vezette stábban, milyen emberi kvalitásokkal rendelkezik, s időközben mennyi tapasztalattal és tudással gazdagodott, azt gondolom, a lehető legjobb döntés volt az újbóli kinevezése.

Ha már szóba került az első forduló: hogyhogy nem, Újpestre látogat a Diósgyőr…
Ennek így kellett lennie, úgy látszik. Hiszek Istenben, abban, hogy minden úgy történik, ahogy az meg van írva. Aki ismer, úgyis tudja, mit jelent nekem az Újpest, ezt nem kell részletezni. Részemről semmi gond azzal, hogy a Megyeri úton kezdünk, előbb vagy utóbb úgyis kellett volna ott játszanunk. S akkor talán már jobb előbb túlesni rajta.

EZT OLVASTA MÁR?