Szabad-e hallgatni?

Nemrégiben egy gála keretében az egyik sikersportágunk klasszisaival volt alkalmam beszélgetni, közös bennük, hogy mindannyian többszörös olimpiai bajnokok. Másik közös vonásuk, hogy egyikük sem hajlandó nyilatkozni, vagy jobbik esetben csak nagyon ritkán, nagyon körülhatárolt témakörben.

Egyikük azt mondta: ő pontosan tudja, mikor és miről akar beszélni, ha lesz mondanivalója, azt majd közli. Tapasztalataim alapján ez sem nyilatkozatot jelent, hanem egy facebook- vagy egy instagram bejegyzést.

A másik azt mondta, ő az újságírók inkorrektsége miatt hallgat évtizedek óta, egyszer tett csak kivételt, azt is nagyon megbánta a fent említett ok miatt.

A harmadik, akivel gyerekkora óta kifejezetten jó a viszonyom, is nemet mondott. Nem a személyednek szól ez, indokolta, de ha Neked nyilatkozom, azt más lapok is át fogják venni, olyan részleteket emelnek ki belőle, hogy az egészet más megvilágításba helyezi, s abból neki kellemetlensége lehet.

Bizonyára van benne igazság, amit mondanak, így részben el is fogadom a hallgatásukat. Ugyanakkor mindhárman olyan ikonjai a magyar sportnak, akikről sok-sok évvel a nagy győzelmeik után is jó lenne tudni, jó lenne szeretni őket.

Azt meg tényleg csak kérdem: ha az állam bőségesen jutalmazza az olimpiai aranyakat (egyszer, amikor megszerzik, másodszor meg 35 éves koruktól életük végéig járadék formájában) az adófizetők, köztük a szurkolók pénzéből is, akkor nem érdemelnék meg a rajongók, hogy néha láthassák, olvashassák, hallhassák kedvenceiket.