„Nem gondolta senki, hogy ez a csapat ezt meg tudja csinálni, csak mi” – Varga József a barcikai csodáról és bizonyítási vágyról

Emlékszik még arra, mi volt az első reakciója, amikor tavaly megkeresték Kazincbarcikáról?
Azok után, hogy viharos körülmények között kellett eljönnöm Debrecenből, még a történtek hatása alatt voltam, amikor felhívott a csapat akkori vezetőedzője, Csábi József. Nem tagadom, egy gyomrossal ért fel, hogy egyik napról a másikra megváltak tőlem a Lokinál, ugyanakkor nyitott voltam mindenre, nem zárkóztam el semmilyen lehetőség elől. Személyesen találkoztam a Barcika tulajdonosával, Sztupák Péterrel, többször is beszéltem Koszta Péter sportigazgatóval, és egyre inkább azt éreztem, engem akarnak, tényleg azt szeretnék, hogy náluk játsszak. Szimpatikus volt a jövőkép is, amit felvázoltak, úgy gondoltam, képes vagyok az elképzelésekkel azonosulni, maximálisan tudom magamat és a motivációmat adni. Hajtott az is, hogy bár a Debrecen lemondott rólam, megmutassam: bőven van még bennem annyi, hogy egy komoly célokat megfogalmazó csapatnak a hasznára legyek.

A folytatás ismert, a Kazincbarcika ma már élvonalbeli klubnak vallhatja magát. Ilyen csak a mesében van?
Nagyon sokat tettünk azért, hogy ez így legyen. A szavakat tettek követték, nyáron elkezdődött az építkezés. Volt egy erős mag, de jöttek minőségi játékosok, az öltözőben hamar kialakult egy remek közösség. Mindez kiváló szakmai munkával és hozzáértéssel párosult, amit az is bizonyít, hogy még mi, idősebb futballisták is sérülés nélkül lehoztuk az évet. Mindenki azzal foglalkozott, ami a dolga, mindenki felnőtt a feladathoz, ezért is lett sikersztori a vége. Elmondhatatlanul örülök annak, hogy amit elterveztünk, megvalósítottuk. Hatalmas eredmény ez a klubnak, de nekem is rengeteget jelent.

Négyszer nyert bajnokságot az élvonalban, háromszor Magyar Kupát, ezek után kíváncsi lennék, hogy az NB II-ben szerzett ezüstérmet hova helyezi a pályafutásában?
Talán mondhatom azt, hogy van mire büszkének lennem, ráadásul az eredménysor még kiegészíthető Szuperkupa- és Ligakupa-győzelemmel, így amit idehaza meg lehet nyerni, a korábbi csapataimmal meg is nyertem. Annak idején még az is megadatott nekem, hogy a Bajnokok Ligája, illetve az Európa-liga csoportkörében játszhassak, igaz, akkor olyan gyorsan történtek a dolgok, hogy nem volt időm megélni azt a fantasztikus időszakot, szinte le sem fújták az egyik meccset, máris készültünk a következőre. Ettől függetlenül azok a mérkőzések karrierem legszebb fejezetéhez tartoznak, óriási tett volt mindkét sorozatban a főtáblára jutás. Most, hogy erről beszélünk, eszembe is jut, milyen idős vagyok, mennyi minden van már mögöttem… Nagy örömöt jelentett az is, amikor a Debrecen kiesése után hazamentünk, és visszajuttattuk az élvonalba. És akkor itt van a legfrissebb élmény… Nem vitás, a barcikai ezüst és az azzal párosuló feljutás is ott lesz a legcsodálatosabb emlékeim között. Egyfelől a csapat miatt, másfelől jó érzés, hogy amikor valakire már rálegyintenek, meg tudja mutatni, hogy ha kellőképp motivált és fontos célokat tűz ki maga elé, akkor képes jó példával elöl járni. Ha az ember tudatos, alázatos és megvan benne a futball szeretet, sok mindent el lehet érni. Ez jellemezte a keret rutinos játékosait! Lucasszal és Bódi Ádámmal ugyanazokat az értékeket képviseljük az életben, soha senkinek nem akartunk rosszat, mindig a csapatainkat, a csapataink eredményességét helyeztük az első helyre. A második hely pedig egy jó visszaigazolás számunkra.

Jól sejtem, hogy nem is elégtételt jelent, sokkal inkább visszaigazolást?
Így van! Van az úgy, hogy embert megítélik valahogy, döntenek a sorsáról – úgy, ahogy gondolják. Ilyenkor egyet lehet tenni: bebizonyítani, hogy tévedtek. Ha én azt hiszem magamról, hogy tudok még az NB I-ben futballozni, vagy akár egy NB II-es klubnak segíteni abban, hogy NB I-es legyen, azt egy helyen tudom megmutatni: a pályán. Úgy vélem, sikerült. Örülök, hogy bizonyítottam magamnak, a közvetlen környezetemnek, azoknak, akik bíztak bennem, azoknak, akik tisztában voltak azzal, mi mindent tettem és teszek bele a fociba.

Meghatódva beszél minderről…
Ádámékkal sok szép sikert megéltünk már, jártunk nagyon magasan, de amit ebben az idényben végigcsináltunk, arra nehéz szavakat találni. Nagyon nem volt könnyű, aki kicsit is ismeri az NB II-es viszonyokat, tudja, milyen nehéz ez a bajnokság. Minket az elejétől a végéig tudatos foci jellemzett, csapatként tudtunk játszani. Elöl megvolt a minőség, hátul szervezettek voltunk. Ha nem lettünk volna azok, a támadók hiába rugdossák a gólokat, nem sokra mentünk volna vele. Sokat számított az is, hogy vezetőedzőnk, Erős Gábor végig hű maradt a filozófiájához, amire vevő is volt mindenki. Olyan csapat jött össze, amelynek tagjai az első perctől fogva az utolsóig küzdenek egymásért. Az öltözőben senkit nem a pénz motivált, hanem az, hogy kitegyük a szívünket a pályán. Sikeréhesek voltunk mindvégig, aminek meg is lett az eredménye.

Akkor sem ijedtek meg, amikor három forduló elteltével egy ponttal álltak?
Azért nem, mert a különböző elemzések arról tanúskodtak, hogy hosszútávon sikeresek lehetünk azzal a focival, amit játszunk. Hittünk benne, hogy jó úton járunk, és ez be is igazolódott. Amikor még Csábi Józseffel beszélgettem az elején, már akkor mondtam, szívesen jövök, és minden erőmmel beleállok ebben a sztoriba, csak egy kérésem volt: ne a bennmaradásért küzdjünk. Nyilván merésznek tűnt a feljutást célként kitűzni, de azok után, hogy a tudatos játékospolitikának köszönhetően a nyáron egy remek csapat jött össze, volt okunk a bizakodásra. Kiváltképp úgy, hogy fiatalok és idősebbek egyaránt égtek a bizonyítási vágytól. Ne feledjük, több olyan játékos került Kazincbarcikára, akiről lemondtak akár NB I-es, akár NB II-es szinten – mindenki meg akarta mutatni, hogy hiba volt leírni. Persze kellett némi szerencse is ahhoz, hogy ilyen rövid idő alatt minden összeálljon, mert ez csakugyan nem mindennapi a labdarúgásban, mindamellett nem a véletlenül műve, hogy végül feljutottunk. Ezért is jelenthetem ki, hogy ez a siker nagyon magas polcra kerül nálam. Nem gondolta senki, hogy ez a csapat ezt meg tudja csinálni, csak mi!

Néhány fordulóval a vége előtt, amikor már nagyon éles volt a verseny, úgy nyilatkozott, hogy a Barcikán nincs nyomás. Valóban nem volt?
Próbáltak ránk tenni… Szerintem az egyfajta nyomás volt, hogy többször a Vasas után játszottunk. Egy rutinos futballista másként kezel bizonyos dolgokat, mint egy fiatal, jóllehet én azt vallom, a nyomást általában saját magára rakja valaki. Mi azzal vágtunk neki ennek a bajnokságnak, hogy legyünk harcban a feljutásért, ezt lehet tehernek is nevezni, de lehet motivációnak is. Egy biztos, teljesíteni akartuk a célunkat. Az is sokat segített, hogy ahogy haladtunk előre, úgy kaptunk egyre több pozitív visszajelzést, az volt a benyomásunk, hogy amit teszünk, sokaknak szimpatikus. Ez is jó visszaigazolás volt, erőt adott nekünk. Ez főleg tavasszal volt fontos, amikor egyesek azt várták, hogy elfogyunk. Jó érzés volt azt tapasztalni, hogy sokan szorítanak azért, hogy kitartsunk az utolsó pillanatig.

Ki is kellett tartaniuk addig…
Sok döntetlent játszottunk. Ha azoknak a meccseknek a felét megnyerjük, a másik felét elveszítjük, aligha kellett volna a végéig izgulnunk. A Kisvárda viszonylag hamar „meglógott” a mezőnytől, a harc a második helyért ment. Tudtuk, az is benne van a pakliban, hogy a Vasas valamikor elénk kerül, ez a huszonhatodik fordulóban, a szegedi vereségünk után meg is történt. Azt is tudtuk viszont, hogy lesz lehetőségünk visszaelőzni, és lám, mindjárt a következő héten sikerült, amikor mi megvertük a Soroksárt, miközben a Vasas kikapott Szentlőrincen. Ez megint csak erőt adott nekünk, a lelkünk mélyén már éreztük, ezt a sanszot már nem engedjük ki a kezünkből! Ehhez kellett a már említett szerencse, kellett a Honvéd Fáy utcai pontszerzése, de közben ellenünk is „ezerrel” hajtott a Mezőkövesd, ahogyan a Kisvárda is le akart győzni bennünket. Szerintem senki nem mondhatja, hogy érdemtelen a Kazincbarcika feljutása. Ennek így kellett ennek történnie.

A Kisvárda elleni mérkőzés közben tudták, mi a helyzet Angyalföldön?
Azt követően, hogy a hajrában egyenlített a Várda, igen. Addig csak a szurkolóink reakciójából következtettünk arra, hogy a kispestiek nem állnak rosszul. De mi nem akartunk másokkal foglalkozni, nyerni mentünk Kisvárdára, már csak azért is, mert bíztunk magunkban. Ha az utolsó percekben vezetett volna a Vasas, tudtunk volna váltani, tudtunk volna még egy gólt rúgni, én legalábbis ezt éreztem a pályán.

Kisvárdán hamarabb lefújták a meccset, mint a Fáy utcában. Idegőrlő másodpercek lehetettek…
Sokan a kispadunknál nézték a Vasas mérkőzésének utolsó pillanatait, én maradtam a pályán, ott vártam, mi lesz a vége. Aztán egyszer csak láttam, hogy mindenki örül, és… és… Meghatódtam… Nincsenek szavak arra, hogy leírjam, milyen érzések szabadultak fel bennem.

Az akkor készült fotók beszédesek, az egyiken a kezébe temeti az arcát, a másikon Bódi Ádámmal ölelik át egymást, a harmadikon már elképesztő boldogság sugárzik az arcáról…
Most mondjam azt, hogy Lucasszal és Ádámmal sírtunk örömünkben? Nagyon felemelő volt. Óriási sikernek tartom a feljutást, nagyon boldoggá tesz. Azon leszünk, hogy az élvonalban is megálljuk a helyünket. A nyáron próbálunk tovább építkezni, mert ha már betesszük a lábunkat az NB I-be, ott is mutatni akarunk valamit magunkból. Aztán majd meglátjuk, hogyan alakul. Ha a barcikai labdarúgás történetében egy első osztályú év van megírva, akkor egy év lesz belőle, ha több, akkor több.

Ha nem tévedek, már most extra ösztönzést ad, hogy gyakorlatilag mást nem hallani, mint hogy a Kazincbarcika feljutásával meg is van az egyik kieső…
Ezek a vélemények természetesen hozzánk is elértek, de csak azt tudom mondani, hogy annak idején a Kecskemét kapcsán is ezt hangoztatták – tudjuk, mi lett a vége, újoncként, ugyebár, második lett. Szóval, gondolják bátran, hogy kiesünk, minket csak motivál, ha lenézik a csapatunkat.

Mire a legbüszkébb?
Talán arra, hogy mindig hű maradtam az elvemhez: nálam a csapat szent és sérthetetlen. A karrierem arról szól, hogy ott segítem a csapatomat, ahol tudom. Félreértés ne essék, ez nem áldozat a részemről, sőt! S büszke vagyok arra is, hogy bárhol voltam, elértem a célomat. Amikor először lehetőséget kaptam Debrecenben, meg akartam hálálni a bizalmat Szima Gábor elnök úrral az élen sokaknak. Bajnokságokat, kupákat nyertünk, megjártuk a Bajnokok Ligája és az Európa-liga csoportkörét, gyönyörű időszak volt! Amikor kölcsönbe Németországba, majd Angliába kerültem, hosszabb külföldi pályafutásról ábrándoztam, de ez különböző okok miatt nem jött össze – így alakult, nem bánkódom miatta. A Videotonnál a bajnoki cím megnyerése volt az elvárás, az első évben még elbuktunk, de tudtuk, a következőben senki nem veheti el tőlünk az aranyat! Nem is vették. Amikor Felcsútra igazoltam, nehéz helyzetben volt a Puskás Akadémia, a bennmaradásért küzdött, az volt a cél, hogy ne essen ki – ez is teljesült. A második évem nem alakult jól, a sérülésem sajnálatos módon félre lett kezelve, alig tudtam pályára lépni. Tudom, min mentem keresztül, mit tettem annak érdekében, hogy mihamarabb visszatérhessek, de önhibámon kívül gyakorlatilag egy év kimaradt a karrieremből. Arról pedig már beszéltünk, hogy amikor a Debrecen kiesett, azt mondtam, jövök és segítek én is. Hazamentünk, visszajutottunk. A következő idényben az volt a cél, hogy maradjon benn a Loki – benn maradt. A többi már ismert. A klub megvált tőlem, de én rögvest kitűztem egy újabb célt magam elé, hál’ istennek, ezt is sikerült elérni.

Adódik a kérdés: hogyan tovább?
Júniusban betöltöm a harminchetet, és mivel fiatalabb már nem leszek, úgy vagyok vele, nem években kell gondolkodnom, hanem egy-egy évben. Ha az ember fitten tartja magát, figyel mindenre, akkor még ebben a korban is tud játszani. Ebben az évben egyetlen bajnokit hagytam ki, azt is eltiltás miatt, szerintem ez sokat elárul arról, milyen állapotban vagyok. Ha eljön az a pillanat, amikor azt érzem, hogy ez már sok nekem, akkor abbahagyom. A következő idényben is számolnak velem Kazincbarcikán, úgyhogy egy évig még biztosan maradok. Mondhatnánk, hogy írjunk alá három esztendőre, de minek? Ha netán fél év múlva azt érzem, sok ez nekem, akkor előrébb van velem a klub? Nem! Úgy tisztességes a részemről, ha egyszerre csak egy évben gondolkodom.

A következő egy-két hét azért a pihenésről szól, ugye?
Igen, elmegyünk a családdal és a barátokkal nyaralni, jó lesz kicsit kikapcsolódni. Június közepén viszont már munkába állunk, megkezdjük a felkészülést a szezonra – de jó kimondani, hogy az NB I-es szezonra!

És jöhet egy újabb cél?
Az már megvan! Elárulom, rögtön a feljutás kiharcolása után kitűztük.

No, és mi lenne az?
Ezt már nem árulhatom el – de jövő ilyenkor visszatérhetünk rá…

AZ NB II VÉGEREDMÉNYE

EZT OLVASTA MÁR?