Belehalni a vereségbe, sírni egy csapat miatt, mégis úgy érezni, ahogy senki más – a magyar szurkoló élete

Már napok teltek el, de az egyik budai edzőteremben még mindig a vasárnapi meccs a téma.

Egy kisebb csoport az egyik lábgép közelében azt taglalja, hogyan kapott ki a 80. percben még 2–1-re vezető magyar válogatott Írországtól, hogyan tiporta el bő negyedóra alatt a világbajnoki részvételről szőtt álmait.

Amikor szóba kerül a 96. percben esett, az íreket a mennybe emelő, bennünket a pokol legmélyebb bugyrába taszító, mindent eldöntő gól, az egyik srác megkérdezi: „Nekünk még a döntetlen is elég lett volna?!”

Nyilvánvaló, szereti a sportot, nem véletlen, hogy nap mint nap lejár a terembe, de – amint arról a kérdése is árulkodik – vannak nála nagyobb rajongói a futballnak, azon belül is a magyar futballnak. Nem is rázza meg, hogy a 2026-os vébét is Magyarország nélkül rendezik meg, amíg a társaságból ketten is szinte élő halottként járnak vasárnap óta és gépiesen teszik a dolgukat, ő mosolyogva vág neki az újabb gyakorlatnak.

Jó lehet neki…

Nem lett megint egy illúzióval szegényebb…
Nem riad fel hajnali fél háromkor arra, hogy Troy Parrott harmadszor is betalál a kapunkba…
Nem látja maga előtt a könnyező magyar játékosokat és szurkolókat…
Nem szökken az egekbe a vérnyomása, amikor szembesül azzal, hogy az ír közszolgálati csatorna „szakértője” minősíthetetlen stílusban üzen Szoboszlai Dominiknak…
Nem zúzná be egy téglával annak az ír áruháznak a kirakatát, amely az egyik termékét Magyarország kigúnyolásával reklámozza…

Jó lehet neki…

Nem azon töri a fejét, hogyan állunk fel a legközelebbi tétmeccsen – nem jövő márciusban a pótselejtezőn, hanem majd csak szeptemberben, a Nemzetek Ligájában…

Nem aggódik amiatt, hogy a 2027 tavaszán induló Európa-bajnoki selejtezősorozatban vajon a bőven harminc fölött járó Willi Orbán, Dibusz Dénes, Loic Nego és Varga Barnabás hadra fogható lesz-e még…

Nem azon rágódik, hogy akkor még mindig Marco Rossi ül-e a kispadon…

Nem sorakoztat fel érveket, illetve ellenérveket a 2018-ban kinevezett, a magyar válogatottal nem egyszer csodát művelő szövetségi kapitány maradása mellett…

Csak vidáman emelgeti tovább a súlyokat, míg mások mázsás teherként cipelik az írek elleni fiaskót – napokig, hetekig, hónapokig, évekig, ki tudja?

Jó lehet neki…

Nem akar olyan sületlenségbe kapaszkodni, hogy a pótselejtezőt úgyis elbuktuk volna, ha mégsem, akkor a vébéről tuti pont nélkül kullogunk haza…

Nem nyugtatja a lelkét azzal, hogy így nyáron nem kell hajnalok hajnalán felkelnie az Üzbegisztán elleni meccs miatt…

Nem akarja a fájdalmát azzal csillapítani, hogy így legalább nem kell visszatérni negyven év elteltével a legutóbbi vb-részvétel, a szovjetektől kapott hatos helyszínére, Mexikóba…

Nem kell a legkedvezőbb kamatozású kölcsön után kutatnia, hogy azt felvéve elutazhasson a világ másik felére…

Csak edz fütyörészve – fittyet hányva arra, hogy mások belepusztulnak egy „szimpla” focimeccen elszenvedett vereségbe.

Jó lehet neki…

Nem jelenti ki mérhetetlen bánatában (amit csak egy „szimpla” focimeccen elszenvedett vereség tud okozni!), hogy soha többé nem megy mérkőzésre…

Nem kezdi el magában rangsorolni, hogy Parrott mesterhármasa mennyire van felül az év(tized)ek során megélt kínok képzeletbeli polcán…

Nem érzi úgy, hogy az írek tőrt döftek a szívébe – amit vasárnap óta némelyek még meg is forgattak benne…

Nem próbálja azzal vigasztalni magát, hogy a hétvégén majd nyer a kedvenc klubja az NB I-ben, az NB II-ben vagy akár a Budapest-bajnokság harmadosztályában, és akkor majd megint szép lesz minden…

Nem gondol arra, hogy bár márciusban csak barátságos meccset vív a válogatott, ha valamilyen oknál fogva csábító az idegenbeli helyszín, lehet, hogy mégis útra kel a cimboráival…

Csak derűsen tovább lép a következő géphez.

Jó lehet neki…

…

Csakugyan jó lehet neki?

Hiszen nem élheti át, milyen eufóriát okoz egy 44 év után bepiszkált, bepöckölt, betuszkolt Eb-gól…

Nem tapasztalhatja meg, milyen mámorító érzés az, amikor negyvenezer magyartól hangos a marseille-i stadion…

Nem láthatja, mivel jár az, amikor Dzsudzsák Balázs duplázik, Gera Zoltán pedig pályafutása egyik legszebb gólját szerzi a portugálok ellen Lyonban…

Nem csókolgatja örömében a tévéképernyőt odahaza járvány idején, amikor előbb Loic Nego egyenlít a hajrában, majd Szoboszlai a hosszabbításban bezúdítja a labdát az Izland elleni pótselejtezőn…

Nem rázza percekig hideg, amikor a magyar válogatott kifut a Puskás Aréna szent gyepére a Portugália ellen Európa-bajnoki csoportmeccsre…

Nem sírja végig a Himnuszt azon a mérkőzésen, majd négy nappal később Franciaország ellen is…

Nem lódul meg együtt Fiola Attilával Hugo Lloris kapuja felé, nem lendül egyszerre a lába a védőével, és amikor a labda a jobb alsóban köt ki, nem… – áh, ezt le sem lehet írni…

Nem öleli magához ő is a könnyeit hullajtó Schäfer Andrást a Németország ellen Münchenben elképesztő csatában kiharcolt, de továbbjutást épphogy nem érő döntetlen után…

Nem tombolja végig a Nemzetek Ligája A-divíziójában látott menetelést, az angolok oda-vissza történő legyőzését (Wolverhampton, te csodás!), a németek elleni idegenbeli diadalt…

Nem pityereg együtt a válogatottságtól visszavonuló Szalai Ádámmal…

Nem sejtheti, mekkora boldogságot jelent egy 97. percben elért bolgár öngóllal kivívni az újabb Eb-részvétel jogát…

Nem tapsol hosszasan felállva az említett részvételt veretlenül (!) kiharcoló csapatnak a selejtezősorozatot lezáró meccs után…

Nem húzza meg együtt Szoboszlaival a kijutás apropóján felkínált pálinkát…

Nem ég bele egy életre az az érzés, amit Csoboth Kevin 100. percben lőtt gólja vált ki…

Nem járja be Bordeaux-tól kezdve Lipcsén, Amszterdamon, Podgoricán és Isztambulon át Jerevánig fél Európát azért, hogy ott is szurkolhasson imádott válogatottjának, imádott hazájának…

Nem várja úgy az Írország elleni sorsdöntő meccset, mint a világbajnoki döntőt…

Nem fogja a fejét, hogy atyaég, mekkora gólt lőtt Varga Barnabás…

Nem ugrik fel, hogy valahogy kifejelje az ír kapus előreívelését a 96. percben…

Nem vetődik ki együtt Dibusszal, hogy megakadályozza Parrottot abban, hogy…

Nem foghatja fel, mit jelent a foci, az olykor gyűlölt, mégis átkozottul szeretett foci…

Nem tudhatja, milyen egy csapat, a legfontosabb csatát tragikus körülmények között elbukó csapat miatt sírni, aztán a könnycseppeket letörölve újra reménykedni…

Csak nagy jókedvében egyik súlyzót emeli a magasba a másik után.

Jó lehet neki?

Biztosan.

De nekünk azért jobb…