„Lehetőségként kell tekintenünk arra, hogy bekerülhetünk a történelemkönyvekbe” – exkluzív interjú Bolla Bendegúzzal (2. rész)

AZ ELŐZŐ RÉSZ TARTALMÁBÓL:

A Rapid egy évvel ezelőtti megkereséséről:
„Már korábban is szó volt arról, hogy esetleg Bécsbe igazolok. Akkor nem fordult komolyra a történet, tavaly viszont igen. Jártam itt, szembesültem azzal, milyen remek körülmények vannak, beszéltem a sportigazgatóval, a szakmai stáb tagjaival – meggyőző volt, amit láttam és hallottam. A légiósként a Grasshoppersnél és a Servette-nél töltött idények után nagyon jó lehetőségnek tűnt a Rapid, azért is döntöttem mellette, mert úgy gondoltam, itt egy újabb fontos lépést tehetek meg a karrieremben.”

A csapat körül dolgozók, a társak és a szurkolók megbecsüléséről:
„Azt érzem, hogy ezt idővel kivívtam magamnak. Szerintem erre a szezonra értem el arra a szintre, hogy meghatározó játékosnak mondhassam magamat. Fontos szerepem van a csapatban, amit az is bizonyít, hogy a pontrúgásokat rám bízzák. A meccseken és a meccsek után is tapasztalom, hogy szeretnek a drukkerek, számtalan üzenetet kapok tőlük. Örülök annak, hogy mára eljutottam idáig, de mondanom sem kell, nem akarok itt megállni, szeretném folytatni ezt az utat.”

A Győr elleni Konferencialiga-rájátszásról:
„Szerintem remek párharcot vívtunk az ETO-val. Sajnáltam, hogy az első találkozón kettő egyes vereséget szenvedtünk, de a lefújást követően is hittem abban, hogy fordítunk. Töretlenül bíztam a csapatunkban, mert tudom, milyen minőséget képviselünk, hála az égnek, ez a visszavágón ki is jött. A Győrt ugyanakkor megilleti a dicséret, mert alaposan megnehezítette a dolgunkat.”

Arról, hogy különösen ügyel a prevencióra és a regenerációra:
„Nekem a foci az életem! Ha megsérülnék, ha ne adj’ Isten, hosszú távra kidőlnék, nagyon nehezen viselném. Az a minimum, az az alap, hogy figyelek magamra. Ha valaki profi, arra szánja szinte minden idejét, hogy a lehető legjobb állapotban legyen és a lehető legjobb teljesítményt hozza ki magából. Ezt másképp nem is lehet csinálni. Ha ezen a szinten akarok továbbra is futballozni, ha heti két mérkőzésen szeretném a legjobbamat nyújtani, ha alapember akarok maradni a Rapidban, és közben a válogatottban is szeretnék folyamatosan lehetőséget kapni, ez elengedhetetlen.”

Annak okáról, hogy klubszinten csak 77-es mezben játszott idáig:
„Amikor az első felnőtt csapatomhoz, a Vidihez kerültem, szerettem volna a hetesben játszani, csakhogy foglalt volt, így azt a dresszt választottam, amelyen két hetes virított. Azóta igyekszem ezt a számot „megőrizni”, bármerre vezetett az utam, eddig sikerült. Könnyíti a helyzetemet, hogy ritkán választják, nem egy hétköznapinak mondható mezszám. Időközben már félig-meddig babonává vált, örülök, hogy a Rapidban is viselhetem, hiszek abban, hogy valami szépet megélek benne…”

…ÉS AKKOR A FOLYTATÁS:

Amikor a Győr elleni Konferencialiga-rájátszás után a vegyes zónában szóba került, hogy a válogatottban Sallai Roland és Szoboszlai Dominik személyében két újabb „riválisa” lett a jobbhátvéd posztjára, nevetve rávágta, hogy kő-papír-ollóval döntik el, ki játszik. Elárulja, mit mutat majd?
Szerintem abban a pillanatban döntöm el… – vette a lapot ismét a címeres mezt eddig 28 alkalommal magára öltő Bolla Bendegúz. – Komolyra fordítva: Marco Rossinak megvan az elképzelése a csapatról, tudja, kit kell kezdőként pályára küldenie, ahogy azzal is tisztában van, hogy kit milyen poszton érdemes szerepeltetnie. Ugyanakkor az, hogy Roli és Domi a klubjában a védelem jobb oldalán is remekelt mostanában, bizonyítja, hogy mindketten kiváló karakterek, magas játékintelligenciával rendelkeznek és a csapatérdeket mindennél előbbre valónak tartják. Azt gondolom, ezzel kitűnő példával szolgálnak mindenkinek.

Azért nem félti a helyét, ugye?
Bízom magamban, egyúttal remélem, a szövetségi kapitányban és stábjában nincs kérdőjel azzal kapcsolatban, ki legyen a jobbhátvéd a válogatottban.

Már az előző idény végén adott „évértékelő” interjújában bevallotta, hogy a világbajnoki selejtezőkkel kel és fekszik.
Nagyon vártam már, hogy eljöjjön szeptember! Amikor készülök haza, mindig jó érzés tölt el, imádok Telkiben lenni a többiekkel, vagy ha fogalmazhatok így, a sajátjaimmal. Ráadásul roppant fontos meccsek állnak előttünk, izgatottan készülök azokra. Mindamellett ügyelnünk kell arra, hogy ne essünk abba a hibába, mint a tavalyi Európa-bajnokság előtt, amikor – utólag nyilvánvaló – túlzott elvárásokat támasztottunk magunkkal szemben. Tudnunk kell, mi a realitás, a földön kell maradnunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem hiszünk magunkban! Magabiztosan, a lehető legjobban felkészülve kell belemennünk az Írország és a Portugália elleni mérkőzésbe. Telkiben elvégezzük az utolsó simításokat, amit csak lehet, „legyakorlunk” az edzéseken, aztán szombaton jöhet a dublini meccs, amelyen mindent ki kell adnunk magunkból! Erős a csoportunk, minden megszerzett pontnak nagy jelentősége lehet.

Sokan úgy tartják, mindjárt az első két találkozó sorsdöntő lehet: ha adj’ isten, legalább négy ponttal jönnek ki belőle, az sok jót ígér a folytatásra, ha ne adj’ isten, legfeljebb eggyel, jókora hátrányba kerülhetnek. Egyetért ezzel?
Ennyire nem skatulyáznám be ezt a két mérkőzést. Már csak a korábban említettek miatt sem: nem állhatunk úgy hozzá, mondjuk, az írek elleni meccshez, hogy nekünk azt mindenképpen meg kell nyernünk, ha tovább akarunk jutni. Félreértés ne essék, győzni szeretnénk, de felesleges terhet nem szabad magunkra pakolni. Az viszont nem vitás, fontos lesz az első mérkőzés – ahogyan a második, a harmadik és az összes többi is. Tudjuk, hogy nem lesz egyszerű, minden pontért keményen meg kell dolgoznunk, de az elszántságunkon semmi nem múlik majd! A csapatunk jó néhányszor bizonyította már, mire képes, abban bízom, hogy ezúttal is a szebbik arcunkat mutatjuk.

Még a 2021-es Eb után nyilatkozta, hogy bár Portugália ellen nem jutott szóhoz, a kispadon ülve is óriási élményként élte meg azt a meccset. Jövő kedden akár még szebb élményben is része lehet…
Az, hogy négy éve a csapat mellett lehettem, és átélhettem azt a semmihez nem hasonlítható hangulatot, azt az eksztázist, ami a Puskás Arénában uralkodott, valóban sokat jelentett nekem, még úgy is, hogy nem játszhattam azon a mérkőzésen. Reményeim szerint jövő kedden már a pályán tudom segíteni a csapatot. Azért is küzdök, hogy a válogatott sikeres legyen – ha egy mód van rá, velem. A portugálok elleni hazai találkozó azonban még odébb van, egyelőre többet nem is érdemes foglalkozni vele. A dublini meccs az első, ezekben a napokban arra kell koncentrálnunk, hogy a legjobb állapotban legyünk szombat este.

A realitás mit mondat önnel, a csoport hányadik helyén végezhet Magyarország?
Az automatikus vb-részvételt érő első helyre a legnagyobb esélye egyértelműen Portugáliának van, én azt gondolom, ha másodikként végzünk és pótselejtezőt vívhatunk, akkor elégedettek lehetünk. Más kérdés, hogy az írek legalább annyira akarják ezt a második helyet, mint mi, szó sincs arról, hogy sétagalopp vár ránk, sőt… Azért, mert mi vagyunk a magyarok és nagyon szeretnénk legalább a második helyet, nem adják oda nekünk csak úgy. Meg kell dolgoznunk érte – de ez így is van rendjén.

A portugálok legyőzése az álom kategóriába tartozik?
Magasabb szintet képviselnek, mint mi, nemhogy a kezdő csapatuk, a teljes keretük félelmetesen erős. Jóllehet itthon fogadjuk őket, és a Puskás Arénában, hatvanezer szurkolóval a hátunk mögött már többször megmutattuk, hogy a nálunk jobb válogatottak ellen is képesek vagyunk meglepetést szerezni. Azt gondolom, már egy döntetlen is sokat érne Portugália ellen, a végelszámolásnál igen jól jönne. Mindent összevetve: csodaszámba menne, ha elsők lennénk, ha hideg fejjel gondolkodunk, azt kell mondanunk, hogy reális esélyünk a második hely elérésére van, úgyhogy azt kell megcéloznunk.

Ha nem is elvárás a közvélemény részéről, de érezhető: mindenki arra vágyik, hogy 1986 után ismét világbajnokságon szerepeljen Magyarország, amit bizonyára érzékelnek önök is. Ez párosul bármilyen nyomással?
Ezt nem szabad nyomásként felfogni. Sokkal inkább lehetőségként kell tekintenünk arra, hogy bekerülhetünk a történelemkönyvekbe. Az egy esély előttünk, hogy negyven év elteltével mi lehetünk azok, akik kijuttatják a válogatottat a vébére. Nem jelenthet terhet, hogy boldoggá tehetünk több millió embert, épp ellenkezőleg: nagy motivációt kell, hogy adjon! Ebben a szellemben kell nekivágnunk a selejtezősorozatnak.

Mi az eddigi legszebb élménye a nemzeti együttesben?
A két évvel ezelőtti szófiai Eb-selejtező, amelyen a kilencvenhetedik percben egy öngóllal egyenlítettünk Bulgária ellen – a döntetlennel kijutottunk az Európa-bajnokságra. Azon a mérkőzésen nem jutottam szóhoz, de nehéz szavakba önteni, mit éltem, mit éltünk meg akkor. Aztán jött a németországi torna, amelyen mindhárom csoportmeccsen lehetőséget kaptam. Egy álmom teljesült ezzel, mert, ugyebár, minden gyerek, aki elkezd focizni, arról ábrándozik, hogy egyszer egy világ- vagy Európa-bajnokságon képviselheti hazáját. Nekem ez megadatott, amire nagyon büszke vagyok. S bízom benne, hogy a jövőben is megadatik – akár egy vébén is…

Sokat tett azért, hogy az a bizonyos álom valóra váljon, hogy csak egy példát mondjunk: tizenhat évesen Zágrábban töltötte a hétköznapjait, a Dinamo U17-es csapatával edzett. Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra?
Nehéz volt, főleg olyan fiatalon, egyebek mellett azért, mert nem beszéltem horvátul. Utólag nem kétséges, fontos állomása volt az is a karrieremnek, sokat tanultam az ottani mentalitásról, testközelből láttam, hogyan állnak hozzá a horvát tehetségek az edzésekhez, a meccsekhez, a futballhoz, hogyan készülnek nap mint nap arra, hogy profi labdarúgó váljon belőlük. Örülök annak, hogy ezt is megtapasztaltam, a zágrábi időszakból is tudtam építkezni, annak is köszönhetem, hogy mára az lettem, aki vagyok.

Ennek lassan már tíz esztendeje. Ha akkor, egy szürke hétfő reggelen, amikor beült édesapja mellé a kocsiba, hogy elinduljanak a Dinamo edzőközpontjába, valaki azt mondja önnek, hogy a huszonhatodik életévében járva huszonnyolcszoros válogatottnak, Eb-részvevőnek, a Rapid alapemberének vallhatja magát, aláírta volna?
Azonnal! Bár azt azért hozzá kell tennem, hogy szép és jó, hogy jelenleg ott tartok, ahol, de nem szeretnék itt megállni. Vannak még jelentős céljaim, napról napra azon dolgozom, hogy azokat elérjem. Huszonöt évesen sehonnan sem vagyok elkésve, úgy érzem, jó úton haladok, szeretném megtartani az irányt, és tovább harcolni az álmaimért, hiszen azokért élek hatéves korom óta. Tudom, hosszú út áll még előttem, de hiszek magamban, és feltett szándékom, hogy végigmegyek rajta!

Megosztja velünk, milyen célokat fogalmazott meg?
Most még nem, de ha teljesülnek, ígérem, szólok.