„Talán most először örülök annak, hogy véget ért” – Schäfer András a nehéz idényről és a töretlen győzni akarásról

Egyetért azzal, hogy egy – jó értelemben véve – brusztos évet zárt?
Abszolút! – felelte az Union Berlin középpályása, a 37-szeres válogatott Schäfer András. – Még a hullámzó jelző jut eszembe, de a brusztos alighanem találóbb.

A vége azért jól alakult, nem?
Az pozitív volt, igen. Ha viszont az egész évet nézem, azt kell mondanom, hogy nagyon nehéz volt. Eddigi pályafutásom során talán most először örülök annak, hogy véget ért az idény. Azért várom a következőt is, de az előttünk álló két-három hét a pihenésről szól majd.

A válogatottal is sikerült győzelemmel zárni a szezont, ha nem tévedünk, az Azerbajdzsán elleni siker után megkönnyebbültek.
Nem megkönnyebbülésről van szó, sokkal inkább arról, hogy győzni akartunk. Egyebek mellett azért, mert öt meccsből álló nyeretlenségi széria volt mögöttünk, ennek mindenképpen véget akartunk vetni. Szerencsére sikerült. Ha azt vesszük alapul, hogy a világbajnoki selejtezősorozatban az örmények várhatóan hasonló stílust képviselnek majd, mindenképpen hasznos volt az azeriek elleni találkozó. Ütöttek-vágtak minket, „kezeltek” egy gólt, két játékost is ki lehetett volna állítani tőlük. Ebbe persze már felesleges utólag belemenni, a lényeg az, hogy nyertünk.

Ahhoz képest, hogy fölényesen is győzhettek volna, a hajrában kellett izgulni…
Igen, valóban lehet azt mondani, hogy egy ilyen ellenfelet több góllal kellene megverni, ha a berúgjuk a helyzeteinket, össze is jött volna. De tudjuk, hogy van ez, a nap végén csak az számít, hogy nyertél vagy nem.

Mit gondol arról, hogy egyesek szerint némi hangulatváltozás érzékelhető a válogatott körül? A svédek elleni mérkőzésen itt-ott a füttyszó is felhangzott a lelátóról…
Ebben bizonyára az is közrejátszik, hogy az utóbbi években túlteljesítettünk, szállítottuk a bravúreredményeket, reményt adtunk a drukkereknek. Ha huzamosabb ideig jól szerepel egy csapat, idővel a szurkoló hozzászokik, sőt el is várja, hogy újra és újra maradandót alkosson. El kell ismerni, a korábbi bravúrok elmaradtak, bár az én megítélésem szerint a tavaly őszi, Hollandia és Németország elleni két hazai döntetlen annak számít. El kell fogadni, ha az emberek többet várnak a válogatottól. Ez egyfelől jó, másfelől nem kellemes a füttyszót hallani, jóllehet ebből is erőt kell merítenünk: meg kell mutatnunk, hogy képesek vagyunk még jobb teljesítményre – olyanra, amit elvárnak tőlünk.

Ahogyan Berlinben, a nemzeti együttesben is éles a harc a középpályán, immár Dárdai Bence és Tóth Alex is „bejelentkezett”. Lesz itt csata a kezdő tizenegybe kerülésért!
Azt nem az én tisztem megítélni, hogy ki milyen képességekkel rendelkezik, ki lehet kezdő, és ki csere. Az mindenesetre örömteli, hogy a fiatalok úgy futballoztak a klubjaikban, hogy azzal felhívták magukra a szövetségi kapitány figyelmét, sőt kiérdemelték a meghívót. Valamelyest magam ellen beszélek, de abban bízom, hogy a középpályán is folyamatosan tudunk erősödni. Igaz ez a védő- és a támadósorra is, mert ahhoz, hogy a legrangosabb tornákra kijussunk, kell az állandó fejlődés. Csak így tudjuk a lépést tartani a vetélytársakkal.

No meg úgy, ha több felállásban képesek jól futballozni. Az utóbbi időben variálták a három-, illetve a négyvédős rendszert – már a világbajnoki selejtezősorozat jegyében…
Igen, Azerbajdzsán ellen is kipróbáltunk valamit, méghozzá a támadó felállást, aminek az ősszel egy-két meccsen remélhetőleg hasznát vesszük. Egy mérkőzésből természetesen nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, de fontos volt, hogy lássuk, mire vagyunk képesek ebben a szisztémában. Lényeges, hogy bővítsük a repertoárunkat, kell, hogy több „arcunk” legyen, amikor nekifutunk a selejtezőknek.

Legközelebb a Bolla Bendegúzzal készült interjút olvashatják, a Rapid Wien játékosa az idény csúcspillanatáról, karrierje első duplájáról, a Ferencváros – korábbi – érdeklődéséről ugyanúgy beszélt, mint arról, hogy mit tesz a világbajnoki részvételért…

AZ EDDIGI RÉSZEK: