Szerkesztőség

A sport, de azon belül elsősorban a futball kisgyerek korom óta érdekel, és miután akkor még nem voltak napi szinten, valamint különböző országokból közvetítések, így szinte minden meccs majdnem ünneppel ért fel. Az 1990-es évek közepéig a korábban említett kevesebb közvetítés miatt mondhatni mindenevő voltam, lehetett akár egy Magyar Kupa-meccs (eleinte még MNK) vagy egy világbajnoki döntő – én ott ültem a tévé előtt. Ifjúsági szinten futballoztam is, illetve évekig játékvezetősködtem, de magas szintre egyikben sem sikerült eljutnom. A focin kívül a többi sportág kevésbé érte el az ingerküszöbömet, ezeknél csak akkor tudtam behozni a több évtizedes lemaradásomat, amikor már újságíróként kötelességem volt foglalkozni vele.

Számomra a sport örök fanatizmust jelent. Megannyi emlék: felugorva tapsolás, üvöltés, és olykor szomorú, csendes sírás. Voltak persze örömkönnyek is, amiket ugyanúgy a szívembe zártam. Korábban én is fociztam, tehát a labdarúgás hoz a legjobban lázba, de az autósportokat is ugyanúgy imádom.

Már gyerekkorom óta része az életemnek a sport, azon belül is leginkább a labdarúgás, legyen szó aktív vagy épp passzív szabadidős tevékenységről: játszottam nagypályán, kispályán, jártam mérkőzésekre, illetve rengeteg sportközvetítést és szinte az összes focimeccset megnéztem, amit közvetített a tv. Így kezdődött az egész, majd az érettségit követően a főiskolát is már az érdeklődési körömnek megfelelően választottam, és a diploma megszerzése után, hosszú évek óta a média világában dolgozom, ahol sporttal, és legfőképp kedvenc sportágammal foglalkozhatok, illetve az ezzel kapcsolatos gondolataimat írhatom le a klaviatúra segítségével.

A sport nekem nem futó kaland, hanem örök szerelem. Elképesztő csaták, hihetetlen történetek, felejthetetlen pillanatok, fantasztikus figurák, igazi hősök – valóságos drámák, nem olyanok, amelyek másodrendű szappanoperák forgatókönyvíróinak fejéből pattannak ki. Ennek részese lenni amatőr futóként, vagy még inkább az események krónikásaként, olyan ajándék az élettől, amit nem elfogadni több mint hiba, bűn.

Már gyermekkoromban is többnyire a sportversenyeket néztem a televízióban, és rögzítettem az eredményeket, bár a nyolcvanas, kilencvenes években lényegesen kevesebb közvetítést lehetett látni. Később, de még mindig gyerekfejjel a csapatsportokra és a labdajátékokra figyeltem leginkább, éveken keresztül kézilabdáztam, sőt még úsztam is, de sérülés miatt, és tehetség meg szorgalom hiányában maradtam inkább külső szemlélő. Szurkolóként és sportújságíróként számomra a labdarúgás a csúcs a sportban, mégpedig a magyar futball, minden gyengeségeivel, kritikájával, esetleg pozitívumával együtt.

Az 1994-es világbajnokság az első emlékem a labdarúgásról, a négy évvel későbbi torna történéseit már kockás füzetben vezettem. Később a Valencia elveszített Bajnokok Ligája döntőit sirattam, azóta kitart imádatom a „denevérek" iránt. Évek múlva a kézilabda iránt  egyre lelkesebb lettem, Nikola Karabatic miatt kezdtem el követni igazán a sportágat, a luxemburgi bajnokságtól kezdve a BL-ig. Ezek mellett még a kosárlabda áll hozzám közel. A labdarúgást versenyszerűen is űztem alsóbb osztályokban.